„1%
20 esztendőnk hatalom

Kóbor János: A hazám az, ahol jól érzem magam

16/01/2022 19:14

| Szerző: Klubrádió/pj

Amikor az Omega 50 éves lett 2012-ben, Rangos Katalin meghívta Kóbor Jánost, az Omega énekesét a Szabad sáv adásába, "közérdekű magánügyekről" beszélgettek.

20 esztendőnk hatalom címmel indítottunk visszatekintő sorozatot a húszéves Klubrádió honlapján, ahol az elmúlt két évtized néhány emlékezetes műsorából szemezgetünk.

2021. december 28. 20 esztendőnk hatalom (2012.10.22. Szabad sáv: Kóbor János)
52:11
00:00
A 40-es évek végén, az 50-es évek elején egy gyereknek a sportolók voltak a példaképek és ők mutattak kiugrási lehetőséget. Kóbor János is komoly sporteredményekkel bírt, fiatalon gátfutó volt. Edzője tehetségesnek is tartotta, azt mondta neki, hogy az 1964-es tokiói olimpián már érdemes lesz számolni vele. De amikor Kóbor 1957-ben látta élőben az amerikai atlétikai válogatottat egy gálán, akkor belátta, hogy soha nem fog elérni ilyen eredményeket. Serdülőként azért még végigcsinálta a munkát, de amikor ifjúsági sportoló korba került, és még több munkát kellett volna az érettségi és a felvételi mellett beletenni az edzésbe, akkor az élsportot elengedte. Ekkor már az Omegával is elkezdődtek a dolgai.

Az élsport kegyetlenségéig nem jutott el - a szerencsés genetikán túl ezzel is magyarázta, hogy fiatalos tudott maradni idős korára is. Az alapokat megszerezte a sporttal, de annak ártalmas részét már megspórolta, hogy nem lett profi. Ugyanakkor a sztárlét okozta életmód sem viselte meg, ez nemcsak rá, hanem a többi Omega-tagra is igaz. Sokan hiszik azt, hogy a rockzene önpusztító életet jelent, de ahogy az Omega élte az életét, az nagyon más volt. Ők ha akarták volna, sem tudták volna elengedni magukat úgy, mint a nyugati zenekarok, és az önpusztítás hazai bajnokainak útját is sikerült elkerülniük.

A hosszú haj nála fiatalon amúgy nem a rockzenéből jött neki, hanem az olasz-francia kalandfilmekből az összefogott hajú harcosokról, látva középkori magyar történelmi példákat is, ezt a stílust követte, bár ez azért még nem az igazán hosszú haj kategóriája, és az apja is elzavarta a fodrászhoz, ha már túl hosszúnak látta.

Kóbor alapvetően mértéktartóan próbált élni, távolságot tartott a státuszukból adódó lehetőségektől, amiben az is benne volt, hogy sosem tekintette magát zenésznek. Szerette a zenét, de az énekórákat utálta. 6-7 évesen szülei révén eljutott Verdi Trubadúrjára az Operaházba, ami lenyűgözte, de soha nem jutott eszébe, hogy hangszert fogjon később. A nagyszüleitől kapott nyugatnémet Elvis-lemezek nyitották fel később a szemét, hogy a zene lehet más is, mint az olasz opera.

A sport mellett az építészet vonzotta leginkább, egész kis korától építészmérnöknek készült itthon maradt nagyapjának példája nyomán. Kóbor meg is szerezte a Műegyetemen a diplomát, ahol komolyan kellett tanulni, különösen az építészeknek. Az első éveiben a jegyei is jók voltak, de ahogy egyre több idejét vette el az Omega, az érdemjegyei is romlani kezdtek. Pont jókor jött el a diploma ideje, mert az egybeesett az Omega karrierjének felívelésével, ha két évvel később kellett volna végeznie az egyetemen, akkor nem biztos, hogy be tudta volna fejezni tanulmányait. Az angliai turné a 60-as évek végén meggyőzte róla, hogy érdekesebb életet élhet az Omegával, mint ha a szocialista építészet lehetőségei és elvárásai szerint kellene házakat terveznie. De azért megmaradt az illúzió, hogy egyszer még építész lehet belőle, ha úgy alakul. Öregen úgysem lehet majd rockzenével foglalkozni - gondolta.

A Gyöngyhajú lány az 1960-as évek végén nemzetközi sikereket hozott, nekik jött ki az első nagylemezük, és az 1968-as angol turnék után világos volt, hogy ezt az utat fogja járni tovább. Amikor találkoztak a Who-val, az Animals-szel, a Nice-szal, akkor eldőlt, hogy ezt sehogy másképp nem érdemes csinálni, mint komolyan. Ez motoszkált mindig az Omegában, és nemcsak otthon akarták megmutatni, mire képesek.

Hallva a jobbnál jobb külföldi zenéket a műszaki érdeklődésű tinédzserek gitárt és erősítőt kezdtek el fabrikálni, hogy ők is hasonló muzsikát játsszanak, ami sokkal kevésbé ment nekik. 1962-ben a Beatles és a Rolling Stones trónfosztotta az amerikai rock ’n rollt, megszületett a beatzene, ami hamar átalakult rockzenévé - igaz, Magyarországon lassabban. Kóbor alapvetően a brit zenészeket kedvelte, őket tartotta a rockzene legnagyobbjainak, a Stones, a Pink Floyd, a Led Zeppelin határozta meg számára az irányvonalat.

Lauxszal osztálytársak voltak, harmadikos gimnazistaként találták ki a zenekarosdit, de Laux énekórai teljesítménye alapján azonnal kijelentették, hogy belőle maximum csak dobos lehet. Kóborra a gitárt csak rátukmálták, nem magától választotta, inkább bőgőzni lett volna kedve, de elkelt a pozíció, így maradt a gitár. Mindegy, mondta, nulláról bármit meg lehet tanulni - de igazából nem volt kedve hozzá. Amikor Molnár György csatlakozott az Omegához, egyéni gitárjátéka mellé nem volt már szükség kísérőgitárra, Kóbor le is tette Presser javaslatára, aki azt mondta, koncentráljon inkább a mikrofonra. Ő amúgy úgy lett énekes, hogy ő tudott legjobban angolul a bandából, amikor a 60-as évek elején a külföldi slágereket tanulták, másolták, ez egy fontos szelekciós szempontnak tűnt. Az évek során pedig belejött az éneklésbe.

Nevet sem ők adtak maguknak, a szülők sem nézték túl jó szemmel, amit csinálnak az iskola mellett, de amikor egyből felvették az egyetemre, Kóbor szülei megenyhültek. Pedig sem a hosszú haja, sem a tökéletes származása nem predesztinálta erre, KISZ-tag sem volt, ami automatikus pontveszteséget jelentett. A katonaságot szerencsésen megúszta, pedig sportolt, jogosítványa is volt, németül, angolul és oroszul is tudott, ami alapján abszolút alkalmas lett volna, de mivel egyből felvették az egyetemre, nem hívták be, akkoriban még a tanulmányok után lettek katonák a fiatalok. Mire pedig diplomázott, addigra már az előfelvételis gyakorlat volt a jellemző, így valahogy sikerült kimaradnia a honvédség figyelméből. Később 1968-ban, a "sajnálatos csehszlovák események" után keresték ugyan és próbálták volna képzetlen tartalékos tisztnek behívni őt, mint friss diplomást, de épp Pécsett koncerteztek a zenekarral, és megúszta.

Előbb lett lemezük Angliában, mint Magyarországon, idehaza még nem tudtak préselni nagylemezt, a kábelgyár készített akkoriban kislemezeket, és a csehszlovák Supraphon vállalt LP-gyártást a régióban. Ezért a Hanglemezgyár a nagylemezeket nem is nagyon szorgalmazta, de amikor az angol Decca kiadó nagylemez szerződést ajánlott a Red Star Omegának, hiúsági okokból a magyar zeneipar vezetői azonnal bezavarták őket a stúdióba, mert az nem fordulhat elő, hogy egy magyar zenekarnak előbb legyen angliai lemeze, mint hazai. Két nap alatt rögzítették, karácsonyra meg is jelent, így jelent meg 1968-ban a Trombitás Frédi és a Rettenetes Emberek és a From Hungary is.

Mesélt arról, hogy mi volt 1956-ban, amikor október 23-án foci után későn ment haza, és otthon pofonnal fogadta az apja, mert féltette - ő pedig nem is tudott arról, mi történt, mert a másik osztállyal 10-10-es meccset játszottak éppen, és bár hallották a puskaropogást, nem nagyon érdekelte őket. Gyerekként is átlátta a forradalom alatt, hogy ennek jó vége nem nagyon lehet, mert a végén a Szovjetunió idejön és ad egy nagy fülest az országnak, őket egyszerűen nem lehet legyőzni. ÉS bár néhány napra az ország figyelmet kapott, a forradalom harcos részét értelmetlennek látta, a csehek 1968-ban sokkal okosabban csinálták, illetve a lengyelek is a Szolidaritással.

A politizálás amúgy távol állt tőle, az Omega szövegeiben nem is nagyon jelent meg a politika. Egyszer Bródyval beszélgettek erről, hogy az életben a szellem és a szerelem a két fontos dolog. Utóbbiról énekeltek mindketten, előbbi pedig idehaza főleg a politikát jelentette, amiről nem volt szabad énekelni, de Bródy óvatosan igyekezett kimondani ezt-azt, de ő is tudta jól, meddig szabad elmenni. Az Omega meg nem volt elég felkészült, nem voltak soha ilyen ötleteik, és távolt maradtak a közélettől, nem is jelent meg a zenéjükben sosem. De Kóbor azt mondta, talán másképp gondolkoztak volna, ha elhiszik, hogy egyáltalán itt lesz valaha egy rendszerváltás - már ha utólag mondhatjuk, hogy történt ilyen. De akkor azzal a tudattal, hogy ha ő disszidál, soha  nem térhet vissza ide, a családot és a rokonságot bajba sodorja egy esetleges világhírnév miatt, ő inkább itthon maradt és csendben maradt. Ő nem hitte volna, hogy 1989-re szétesik a rendszer, simán látott száz évnyi szovjet megszállást maga előtt. Persze ha tudja, mi lesz, akkor a 70-es évek második felében talán másként alakul a karrierjük, amikor tényleg lehettek volna világsztárok, csak éppen minden nagy külföldi koncertjük után haza kellett jönniük, és mindig újrakezdeni mindent. A Scorpions-szal lehetett nagy nyugat-európai turnét csinálni, az Omegával sajnos nem. Talán 1980 környékén már megpattanhattak volna komolyabb következmények nélkül, öt évre rá ez már nem is számított bűnnek. Azt viszont, hogy éveket töltsenek külföldön, nem engedték a hatóságok. Pedig szerették őket külföldre engedni, mert sok keményvalutát hoztak az országnak - de eközben mindig érzékeltették velük, hogy ez egy kegy, és őket sokkal szigorúbban is fogták.

Kóbor egyébként Magyarországra sosem úgy tekintett, mint a hazájára, hanem mint a szülőföldjére. És ez sokkal fontosabb volt a számára, hiszen itt vannak a gyökerei. Ettől elszakadni csak nagyon korán lehet. "A hazám az, ahol jól érzem magam, ahol otthon vagyok." A kitelepített nagyszülők elhagyták az országot, a szülei nem, és Kóbor is itt volt otthon.

A nemrég elhunyt énekes beszélt még a nyugdíjas létről; a külsőségekről; hogy miért volt olyan jó a technikájuk, amilyen; az Időrabló lemez nemzetközi sikereiről; a Köpeczitől kapott Liszt-díjról; a Loksi-Omega törésről és arról, hogy milyen volt, amikor őket nem engedték ki Angliába és az Illést küldték helyettük.

A 2012-es beszélgetés a fenti lejátszás gombra kattintva visszahallgatható.

Szabad sáv
2012. október 22. hétfő
Riporter: Rangos Katalin