Kádersirató – Szénási Sándor jegyzete
4/07/2020 15:09
| Szerző: Szénási Sándor/Klubrádió
„Kétségtelen tény viszont – ezért neveztük az eseményt, a gúnyiratnak felstilizált óvodás mellékhelyiség-szintű tahóság nyilvánosságra hozását kiemelkedő jelentőségűnek – hogy a rendszer elérkezett egy pontra, ami után már nincs visszaút: egy idő után az agyműködésről végképp leszokó káder úgy érzi, az ellenfél nemcsak a rajzot, a szót, de egy böffenést sem érdemel, elég lesz, ha ő egyszerűen odahány az asztalra, minek cifrázni a kommunikációt.”
Az elmúlt hét kiemelkedő eseménye volt, amikor a IX. kerületi önkormányzat képviselőtestületi ülésén a volt polgármester Bácskai János egy, a jelenlegi polgármesterről, Baranyi Krisztináról készült „gúnyrajzot” lógatott ki maga elé.
Ezt a mondatot az internetes lapokból másoltam ide, két, apró eltéréssel: a dolgot senki sem nevezte kiemelkedőnek, és a gúnyrajzot sem tették idézőjelbe. Holott maga a szó kifigurázást, karikatúrát jelent, tehát valami minőségszerű megnyilvánulást, semmiképpen sem azt a végterméket, amit Bácskai előállított, és ami közvetlen összefüggésben van a Fidesz-világ jelenlegi állapotával. Arról van szó, hogy ugyan a rendszer tökéletesen tisztában van azzal, hogy állandó ellenségkép nélkül félkezű óriás lenne csupán, és próbálja is állandó térdremegésben tartani híveit a mindent elárasztó liberális, sorosista, világuralmista stb összeesküvések okán, ám egyre kevésbé képes titkolni, hogy amit csinál, az csak árnyjáték. Lehet valamit matatni egy fényforrás előtt, ami falra vetítve minimum a Sátánt jeleníti meg, de hát előbb-utóbb a hülye is tisztába jön azzal, hogy mindössze Habony Árpád hüvelykujja küzd a középső ujjával.
Mármost. A fentiek tudatában az olyan egyszerű, dolgos, kétkezi káder, mint amilyen jelenleg Bácskai János is, előbb-utóbb törvényszerűen elengedi magát: mivel tudja, hogy az ellenfél a valóságban kicsi, törékeny, ráadásul nincsen neki médiakonglomerátuma, közszolgálati televíziója, sőt pesti regionális tv-je sincsen, vagyis alig van talpalatnyi helye visszaszólni, vitatkozni, bizonyítékokat felsorakoztatni. A káder tehát rájön, hogy fölöslegesen fárasztaná magát a mondanivalója cizellálásával. Minek is érvelni, magán tartani a civilizációs máz maradékát, minek is nem bunkónak lenni? Mindent megtehet, mindent mondhat, hát teszi, és mondja is.
Kétségtelen tény viszont – ezért neveztük az eseményt, a gúnyiratnak felstilizált óvodás mellékhelyiség-szintű tahóság nyilvánosságra hozását kiemelkedő jelentőségűnek – hogy a rendszer elérkezett egy pontra, ami után már nincs visszaút: egy idő után az agyműködésről végképp leszokó káder úgy érzi, az ellenfél nemcsak a rajzot, a szót, de egy böffenést sem érdemel, elég lesz, ha ő egyszerűen odahány az asztalra, minek cifrázni a kommunikációt.
Aztán csak néz maga elé üresen, mint aki már nem jó semmire. Dobhatják el, pedig mi pénzbe került.
Szénási Sándor jegyzete a Hetes Stúdió 2020. július 4-i adásában hangzott el. Címlapi kép: Facebook
