A "Szia, Bálint"-korszak vége – Selmeci János jegyzete

Mit csináljon az újságíró, ha lelkes? – tettem fel magamnak a kérdést a parlament alakuló ülése utáni bulin, amikor engem is magával ragadott az a boldogsághullám, amelyet sokunkban az a remény keltett, hogy jobb hely lesz az ország, ahol élünk. És igen: jó volt politikusokat úgy látni, hogy nem karóval a seggükben gyűlölnek valakit, hanem táncolnak.

Megúszós válasz lenne erre azt mondani, hogy akkor álljon be kormányszóvivőnek. A többségünk alkalmatlan lenne erre a szerepre – nemcsak azért, mert rondák vagyunk, hanem mert én például két napig nem tudok aludni, ha úgy érzem, hogy egy ötperces interjú szakmai vitájában nem álltam ki eléggé az elveim mellett. Képzeljük el ezt úgy, hogy Magyar Péter a főnököm. Vagy bármelyik politikus. Na ugye.

Nem voltam még nem Orbán-rendszerben újságíró, de a feladat talán nem változott olyan sokat. A Tisza-kormány ráadásul meg is könnyítette a dolgunkat: több száz oldalas programot írt, amelyet számon lehet kérni rajta. Nem a saját nünükéimet – az magánügy –, hanem az ígéreteket. Számon kell kérni a jogszabályok betartását is. Például azt, hogy összefér-e a jogállam helyreállításával az, ha a kormány a fideszes államtitkároknak törvény szerint járó végkielégítések visszatartásával fenyegetőzik. Mit gondol erről az igazságügyi miniszter?

Rá lehet világítani az ellentmondásokra is. Ha az illetékes miniszter – és gyakorlatilag minden szakértő – szerint a Fidesz lakástámogatási rendszere hozzájárult a lakásárak elszállásához, és ezzel súlyosbította a lakhatási válságot, akkor miért mondja mégis azt a miniszter, hogy ezeket a hiteleket nem vezetik ki? Azt ígérik, hogy marad az orosz energia, de akkor mi lesz a jövőre életbe lépő uniós tilalommal? 

Véget érhet a szakértői újságírás kora is. Ha bezárnak egy kórházi osztályt, akkor már nemcsak szakértőket lehet kérdezni, hanem magát a minisztert, az egészségügyi közgazdászt, a kórházigazgatót, a szakszervezetet, a helyi tiszás politikust, a lakókat – és persze az ellenzéket is, ha addig sikerül meghaladniuk Takács Pétert.

És itt ugrik elő egy komoly probléma: a sajtó felelőssége azért is hatalmas, mert a Tisza legerősebb ellenzéke a Fidesz – vagyis gyakorlatilag nincs valódi ellenzéke. Gondoljunk bele: ha a kormány valamit elront a gyermekvédelemben, mégis ki tudná ezt hitelesen kritizálni a Fideszből?

Van még valami, ami változik. Nem tudjuk, hogy a Tisza jól fog-e kormányozni, de elődjével ellentétben valószínűleg nem lesz ellensége az alapvető emberi jogoknak, a szólás- és véleményszabadságnak, a sajtószabadságnak – vagyis úgy általában a szabadságnak. Mivel az Orbán-kormány az volt, az újságírók – akarva-akaratlanul – ellenzéki szerepbe sodródtak.

Ahhoz azonban, hogy végezni tudjuk a munkánkat, távolságot kell tartanunk azoktól is, akikkel eddig – ha más szerepben is – látszólag egy oldalon álltunk. Ilyen a Tisza Párt, ilyenek a kedvenc szakértőink, a kormányzati szerepet vállaló kollégáink, a hivatkozási pontjaink. Lehet nekik örülni, de az újságírói – és értelmiségi – szerepben a lelkesedés magánügy. A kritika, a kétkedés és a valóság feltárása viszont közügy és kötelesség. Így járhat jól az ország – és végső soron így járhatnak jól a most már kormánypárti politikusok is, ha valóban komolyan gondolják, amit ígérnek.

Nincs többé "Szia, Bálint".

Most már miniszter van, aki felelősséggel tartozik a választóknak, a hazájának.

Nekünk.

Kérjük számon.

Selmeci János jegyzete a május 15-i Esti gyorsban hangzott el, meghallgathatják a fenti lejátszóra kattintva. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért az adás meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)