A forgatás Enyedi élete, a férjét ettől a hideg rázza

A film központjában egy több mint kétszáz éves ginkófa áll, ami három különböző életkorban, három idősíkon jelenik meg. Az egyik fiatal fa az alcsúti arborétumban, a legidősebb a sellyei botanikus kertben nő. „Az öreg fa tekintélyes, gyönyörű, és látszik rajta az idő. Látszanak a viharok, a harcok nyomai. Ha kapcsolatba kerülünk vele, egy pillanatra az egész életet is megérintjük” - mondta.

Az elmúlt 15-20 évben nagy bumja van a növénykommunikációs kísérleteknek, erről minden közönségtalálkozón beszélnie kell Torontótól Chicagóig. Első kérdés ugyanis mindig az, hogy honnan jött a film témája. 

Ha egy film befejeződik, Enyedi számára akkor sem zárul le a történet. „A filmnek van egy utóélete, amit végig kell kísérni. Jó érzés látni, ahogy különböző közönségek másképp reagálnak – mindenhol más hangsúlyt hallanak ki belőle” - mondta a fesztiválokról. A Velencei Filmfesztiválon hat díjat, a francia La Roche-sur-Yon Nemzetközi Filmfesztiválon pedig nagydíjat szerző film Chicagóban is elismerést kapott: a legjobb operatőrnek járó díjat Pálos Gergely kapta. A velencei fesztiválon egy frakkban volt, erről megjegyezte: "Nagy öröm volt, az is, hogy ott tudott lenni a csapatból elég sok mindenki."

A természet ritmusára hangolva

A Csendes barát forgatása nemcsak filmkészítés volt, hanem életlecke is. „A természet ritmusához kellett alkalmazkodnunk – nem mi irányítottuk, hanem ő minket” – mesélte a rendező. A stáb előre megtervezte, mikor nyílnak a virágok, mikor borul zöldbe az arborétum, de mint mondta, a természet másképp döntött. „Két héttel korábban jött a tavasz, aztán hirtelen lehűlt minden, a virágok nem nyíltak ki. Meg kellett tanulnunk türelmesnek lenni. Nem hajlíthattuk meg a valóságot, csak ráhangolódtunk.”

Ez a szemlélet – a türelem, az elfogadás és az együttműködés – mint mondta, végigkíséri a munkásságát. A film számára nem hatalom, hanem figyelem. „A világot nem lehet mindig irányítani. De meg lehet tanulni együtt létezni vele – figyelve, elfogadva, szeretettel.”

A férjét kirázza a hideg a forgatásoktól

"A forgatás az a szociális életem. Imádnivaló emberekkel dolgozom, innen is mondom nekik, hogy milyen csodálatosak. Úgyhogy ha az ember egy jó csapatot válogat össze, és hagyja őket dolgozni, akkor fel sem merül, hogy ki hogy szokta csinálni, csak csináljuk együtt” - mondta.

A férje Wilhelm Droste, író egy más világból jött: egy békés, könyvekkel teli szobából, ahol a gondolat a legnagyobb zaj. "Egy kicsit kirázza a hideg ettől az egésztől, a nagy felhajtástól, a sok felszereléstől, ez neki sok." Harminchat éve élnek együtt.

A tanítás: a saját út megtalálása 

A rendező éveken át tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ott is azt kereste, hogyan lehet a fiatalokat önmaguk felé terelni. "Amikor az SZFE-n tanítottam, nagyon fontos volt számomra együtt dolgozni fiatalokkal. Szép barátságok is születtek, és arra törekedtem, hogy a diákok el tudják választani a külső elvárásokat attól, ami igazán örömet okoz, amiben otthon érzik magukat. Sok fájdalom és csalódás adódik abból, ha ez nem történik meg.”

Ami fontos szerinte: megmaradni önazonosnak, észrevenni a részleteket, bízni a lassú kibomlásban. "Engem az enyhe autizmusom megvédett sok mindentől - mondta. Hozzátette, hogy ezt csak ő diagnosztizálta magán. – Mindegy is minek nevezzük, mindenesetre én olyan jól el voltam magamban, hogy rengeteg veszélyt, rengeteg akadályt nem is érzékeltem, csak mentem a magam útján."

Még hozzátette: "Nagyon szerencsés vagyok filmkészítőként a legváltozatosabb helyekre be tudok menni, és azt tudom mondani, hogy dolgozom, és utána tudok annak ásni, ami érdekel, azzal a jó érzéssel, hogy dehát dolgozom." Később elmondta: "aránylag hosszú és intenzív volt az utómunkája ennek a filmnek, így ki vagyok éhezve, hogy újra forgathassak."