A budi aranya – Szénási Sándor jegyzete

Az aranyvécé mint konkrétum és abból absztrahálva mint társadalomlélektani szimbólum már évtizedek óta uralja Kelet-Európa nyájas tereit. Pontosan azóta, hogy egy ukrán elnök ezt a becses kincset hátrahagyva eltávozott Moszkva irányába. Pedig ez a Janukovics csak egy hitvány utánzat.

Kicsoda ő egy Lam Sai-wing-hez képest, aki ékszermogul volt, és egy teljes fürdőszobát rendelt meg aranyból, a vécé huszonnégy karátos volt. A második helyezett Maurizio Cattelan budija 18 karátot tudott, később kiállították a Guggemheim múzeumban, mint a hülyeség emlékművét, amit a látogatók is használhattak. Meg is tették, üdvözült arccal.

A szomorú orosz rónákról is hozunk egy példát: egy sztavropoli rendőrfőnökről van szó, akit korrupció miatt tartóztattak le, de mint kiderült, az ő vécéje csupán aranyozott volt. Fent a ruszki ernyő, nincsen kas, mondhatnánk.

És most itt van Matolcsy ex-MNB-elnök esete, akinek csak a vécékeféje volt aranyozva, darabja hárommillió forint. Kisállami nyomorúság lenne ennek a neve, de hát a Hadházy képviselő által publikált fotók és költségszámítások, amelyek több százmilliós tételekről szólnak, inkább egy olajsejk reprezentációs igényeit idézik, mint egy kis országot, ahol az elszegényített lakosság életszínvonala legfeljebb egy udvari latrinát engedélyezne a nemzeti banknak. Ám Hadházy világosan leírja, hogy a konkrét budi több, mint egymillióba fájt, a kőmozaik 9,8 millióba, a Bianca Lasa márvány falburkolat 11,3 millióba, az irodai tapéta 20 millióba, de még a mosdó is műemléki jellegű. És akkor hol van még a tárgyaló, és a szivarszoba, a speciális légtechnikával, és bőrrel bevont gardróbszekrénnyel, vagy a könyvtárszoba, ahol a lépcsős leülő 40 milliót kóstált, a könyvespolcok meg 80 milliót.

Vagyis főúri színvonalú és árú minden, csak a valódi főúr hiányzott belőle mindig is, de kétségtelenül a valódi arany is. A köznyelv mégis az aranyvécé kategóriájába sorolta Matolcsy pipiskedését egy általa elképzelt arisztokrácia ritka levegőjébe, nyilván a Postapalota kertjébe leszúrt aranyozott, megrendítően undorító szarvasszobor miatt is.

A sznoboknak ilyen az ízlésük. Ám a lovat – vagy a szarvast – az elmúlt 16 év adta alájuk, az az erősödő meggyőződés, hogy az általuk uralt ország nem a hazájuk, nem a felelősség egy különösen magas szintje, aminek naponta meg kell felelniük, hanem a birtokuk. A lakosság pedig nem embermilliók sokasága, akiknek a jólétét és biztonságát szavatolni tartoznak, vagy eltűnnek a semmiben, hanem alattvalók, büdös parasztok, akiknek az elvakítása, mocskos és hazug szavakkal való tartós mérgezése szuverén joguk. A Matolcsy-kör, ami persze egyben az Orbán-kör is, hogy is ne érezné magát ezeknél nemcsak többnek, de másnak is. Más hús, más vér. Más faj. A törekvés az uralom végtelenítésére az ahhoz való jogot is bizonyosságnak tette meg, amit kétségkívül megszentel a milliós vécé és a közember klotyója közötti szembeszökő különbség. Mit megszentel? Felmagasztal!

Minél közelebb van valami egy élőlény esendőségéhez, kiszolgáltatottságához, testi kényszereihez, az urak és a népség közötti különbséget annál jobban ki kell domborítani. Az alattvaló ürít, az urak az élet egy rítusán vesznek részt, nyilván a megfelelő körülmények között, amelyek egy közönséges fizikai műveletet megemelnek, mondjuk egy aranyszarvas anyagcseréjének a szintjére. Hogy ez sok-sok millió közpénzbe kerül, természetes, az ár maga is a másság jele, a plebsnek elérhetetlen.

Hatvanpuszták meredeznek mindenfelé.

Szénási Sándor jegyzete az Esti gyors 2026. március 25-i adásában hangzott el. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért a beszélgetés meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)