Rugalmasabb nyugdíjrendszer nélkül zsákutcában marad a „Nők 40”

A 2012 óta érvényes hazai szabályozás főszabályként kizárja, hogy valaki az öregségi nyugdíjkorhatár elérése előtt legálisan visszavonuljon. A rendszer tehát a nagy többség számára rendkívül szigorú: aki nincs a korhatáron, az hiába rendelkezik hosszú szolgálati idővel, semmilyen formában nem jogosult korábban nyugdíjra. Ezt a zárt szabályrendszert azonban egyetlen, rendkívül tágra nyitott kiskapu töri meg: a 2011-ben bevezetett „Nők 40” kedvezmény,  írja elemzésében a portfolio.hu.

A program lényege, hogy azok a nők, akik legalább 40 évnyi jogosultsági időt összegyűjtöttek, mindenféle levonás nélkül öregségi nyugdíjat igényelhetnek, akár évekkel az általános korhatár előtt. Ez a feltételrendszer a gyakorlatban nagyon laza, nem véletlenül vált az egyik legnépszerűbb hazai nyugdíjkedvezménnyé. Tömegek élnek vele, és ez politikailag is rendkívül érzékennyé teszi a témát.

A népszerűségnek azonban komoly ára van. A kedvezményezettek úgy tudnak évekkel korábban visszavonulni, hogy életük további részében teljes összegű ellátást kapnak, miközben az utóbbi szabálymódosításoknak köszönhetően járulékmentesen tovább is dolgozhatnak teljes állásban. Ez felveti a méltányosság kérdését: miért illeti meg ez a rendkívüli engedmény azokat, akik elérik a 40 év jogosultsági időt, miközben mondjuk egy 64 éves, 39 év szolgálati idővel rendelkező munkavállaló semmilyen – akár csökkentett – ellátást nem igényelhet?

Ráadásul a kedvezmény nem csak a rendszernek, sokszor az érintetteknek is hátrányos. Aki a halasztás helyett azonnal igénybe veszi a „Nők 40” lehetőségét, lemond a később, magasabb béralapból számított induló nyugdíjról. Tartós reálbér-növekedés mellett ez jelentős veszteséget okozhat a teljes nyugdíjas életszakaszra vetítve – vagyis a rövid távú nyereségért hosszú távú jövedelmet áldoznak fel.

Makroszinten a teher szintén óriási. A korhatár alatti kedvezményezettek ellátása évente több százmilliárd forintjába kerül az államnak, amelyhez még jelentős járulékbevétel-kiesés is társul. Így a rendszer egyszerre igazságtalan, átláthatatlan és drága: egy zárt, merev általános szabály mellé társul egy nagyon költséges kivétel.

A fenti ellentmondásokat egy rugalmas nyugdíjkorhatár-rendszer oldhatná fel. Ennek lényege, hogy bárki – nem csak egy szűk, kedvezményezett kör – néhány évvel a hivatalos korhatár előtt visszavonulhatna, ha rendelkezik a minimálisan elvárt szolgálati idővel. Az előrehozott távozásért cserébe előre rögzített, méltányos mértékű levonás („málusz”) járna, míg a további munkavállalásért plusz jóváírás („bónusz”). Így a tényleges nyugdíjba lépési életkor a többségnél továbbra is a korhatár közelében maradna, de mindenkinek lenne valódi választási lehetősége.

Az átállás nem egyik napról a másikra történne. Egy többéves, például hatéves átmeneti időszak alatt fokozatosan lehetne bevezetni a rugalmas rendszert. Közben kétirányú reformra volna szükség: egyrészt lazítani kellene a merev szabályokat azzal, hogy a minimális előrehozott korhatárt lépcsőzetesen 62 évre csökkentik, és ehhez százalékos levonást, valamint minimális szolgálati időt kötnek. Másrészt elkerülhetetlen a „Nők 40” feltételeinek szigorítása, például a jogosultsági idő 43 évre emelésével és a levonások finomhangolt bevezetésével.

Az ilyen horderejű változtatás pontos pénzügyi és társadalmi hatásait részletes, szakmai modellezéssel lehetne csak felmérni. A legnagyobb kérdés mégis politikai: lesz-e akarat arra, hogy a jelenlegi, népszerű, de igazságtalan kivételezés helyett egy átláthatóbb, rugalmasabb és hosszú távon fenntartható nyugdíjrendszert alakítsanak ki nyílt, adatokon alapuló vita mellett?