Várszegi Asztrik: Tragédia, hogy a hatalom lojalitást vár az egyháztól pénzbeli támogatás fejében

Várszegi Asztrik szerint a rendszerváltás után az egyházaknak elkerülhetetlen volt a belső szembenézés az állambiztonsági múlt kérdésével, még ha ez komoly feszültségeket is okozott. A Hitvallók és ügynökök című filmben vállalt szerepe miatt ő maga is erős kritikákat kapott, ahogy fogalmazott „leszedték róla a keresztvizet” , de hangsúlyozta: nem ítélkezni akart, hanem tudatosítani, hogy a hitelességhez szükség van a múlttal való őszinte elszámolásra és a bocsánatkérésre.

A nyugalmazott pannonhalmi főapát felidézi, hogy a szabadság visszanyerése után az egyházon belül felmerült az átvilágítás igénye, különösen a fiatalabb generáció részéről. Ugyanakkor úgy látta, egy teljes körű „tisztogatás” megbénította volna a közösséget. Mint fogalmazott: „mondtam nekik, gyerekeim, ha ezt csináljuk, akkor leáll a műsor”, hisz a diktatúra idején gyakorlatilag mindenkit megkörnyékeztek, így az egyéni felelősség kérdése rendkívül összetett.

Az interjúban konkrét példaként kerül szóba Kiszely István esete, aki bencés szerzetesként kezdte pályáját, később azonban ügynökként tevékenykedett. „Fölszentelt pap lett, és közben őt nyüzsgései és feltűnősködése alapján befogták és elkötelezett jelentő lett. 1950-től 1973-ig dolgozott és boldogott boldogtalant jelentett”. Várszegi szerint az ilyen történetek nemcsak csalódást jelentenek, hanem rámutatnak a korszak morális dilemmáira is: „Amikor Kiszely már idősebb volt, és az utolsó munkahelyén is leleplezték, akkor eljött és sírva kért bocsánatot”. A nyugalmazott pannonhalmi főapát ugyanakkor a megbocsátás lehetőségét hangsúlyozta: „Isten irgalma felől soha kétségbe ne essél” – idézte Szent Benedek reguláját.

Saját életútját felidézve arról beszél, hogy már fiatalon, a kommunista rendszer idején döntött a szerzetesi hivatás mellett, ami komoly személyes konfliktusokkal járt. Családja és környezete részéről is ellenállásba ütközött: „Édesapám se akarta, édesanyám is kétségbe esett, és az iskola úgy próbált családi békét teremteni, hogy följelentettek, hogy én szerzetes akarok lenni”. Várszegi elmesélte, hogy azért, hogy ne keltsen gyanút beadta jelentkezését a bölcsészettudományi karra is, de az igazgató eltépte a jelentkezési lapot. A bencés apát döntését azonban belső meggyőződés vezérelte. Úgy fogalmazott: „szeretnék bölcsességre találni, hogy hogy kell élni. Hogy kell igaz módon, hogy kell szépen élni és én a kereszténységben, szerzetes életemben találtam meg ezt”.

Majd így folytatta: „Elindultam és azzal a ténnyel, hogy én kijelentettem, hogy a kommunizmus ünnepi óráiban katolikus szerzetes akarok lenni, mindenkinek kivívtam a haragját magam ellen. Jó jelenetek voltak. Édesanyám egy szeretetreméltó könyvtáros volt, bemegyek a Soproni Városi Könyvtárba, ott állnak fehér népek, az igazgató úr, két vagy három férfi volt csak, és akkor ment a vita, hogy mi lesz velem. És akkor azt mondja a könyvtár igazgatója: Akkor Imikém, ugye nem leszünk papok? Hát belém bújt az ördög, és mondtam: Lehet, hogy a Kálmán bácsi már nem, de én igen”.

 

Várszegi Asztrik szerint a legnehezebb tapasztalat az volt, amikor később, már vezetőként szembesült azzal, hogy közvetlen környezetében is jelen volt a besúgás. Mint mondta, különösen megrázó volt ügynökjelentésekben olvasni saját jellemzését és társai megfigyelését. „Én ebbe beleőszültem” – fogalmazott, hozzátéve, hogy a hit adott számára erőt a megmaradáshoz.

A beszélgetés végén Várszegi Asztrik úgy fogalmaz: életének meghatározó tapasztalata, hogy a nehéz helyzetekben a hit és a belső tartás segít eligazodni. Püspöki jelmondatát idézve összegzi gondolatait: „Erősségem az Isten”.

Várszegi Asztrik szerint a vallásosság története hullámzó: van, amikor megerősödik, máskor visszaszorul. A mai, szekularizált világban úgy látja, „nincs sok esélye a hitnek”, ugyanakkor ezt nem tragédiaként, inkább történelmi ciklusként értelmezi. Úgy fogalmaz: az élő hit nem elvesz az emberből, hanem éppen hogy gazdagítja, erőt és biztonságot ad a mindennapokban.

A nyugalmazott főapát szerint a vallás lényege nem külsőségekben vagy intézményi formákban keresendő, hanem abban a kapcsolatban, amely az embert a Teremtőhöz köti. Kritikusan beszél azokról a felszínes elemekről, amelyek szerinte elfedik a lényeget: „nem az, hogy a pápának legyen még egy koronája, vagy piros legyen a papucsa, hát a kutyát nem érdeklik ezek a dolgok”. A hangsúly szerinte azon van, hogy az emberek képesek-e ebből a kapcsolatból erőt meríteni.

A fiatalokról szólva megjegyezte: gyakran éri őket kritika, de ő inkább védi őket. Úgy látja, a mai generáció kiszolgáltatott a civilizációs hatásoknak és sokszor a szülői minták hiányának, ugyanakkor nem tartja reménytelennek a helyzetet.

Az egyházakat érő botrányokkal kapcsolatban elismeri a problémák súlyát, ugyanakkor hangsúlyozza: a megújulás elkerülhetetlen. Saját meghatározása szerint mindig is „reformpárti” volt, és úgy véli, az egyháznak nemcsak intézményi, hanem lelki értelemben is újjá kell születnie. Ez szerinte bátorságot, szabadságot, megbocsátást és kiengesztelődést jelent – mindenekelőtt az emberi önzéssel szemben.

Erősen bírálta a modern társadalmat, amely szerinte tudatosan táplálja az önzést: „Történelmi formációkat, szokásokat meg kell változtatni, a lelkünket kell újjáteremteni. Hogy bátor legyen, hogy szabad legyen, hogy kiengesztelődni tudjon, hogy megbocsátani tudjon, hogy a másikat vállalni tudja, tehát a rohadt önzésünkkel szembe tudjunk szállni, mert ez az, ami tönkre tesz bennünket". Hozzátette, hogy a fogyasztói logika manipulált tömeggé formálja az embereket. Úgy látja, ebből mind az egyháznak, mind az egyéneknek ki kell törniük.

Végül a kiengesztelődés hiányát nevezi meg korunk egyik legsúlyosabb problémájaként. „Mi meg nem egy ájtatossági egylet vagy mozgalom vagyunk, hanem élő hitű emberek, akiknek sok mindent kell vállalni. Amíg nincs kiengesztelődés, gyilkolni fogjuk egymást”. A világpolitikai helyzetre utalva pedig még élesebben fogalmazott: „Miközben egyesek tárgyalnak, röpködnek, közben meg mészárolják az embereket – hát őrültek vagyunk.”

Várszegi Asztrik szerint az egyházak politikai szerepvállalása „elvétett út”, amely hosszabb távon komoly következményekkel járhat. Úgy látja, a történelmi felekezetek ugyan túlélték a korábbi évtizedek megpróbáltatásait, a rendszerváltás idején pedig még egy józanabb korszak reménye is felcsillant, ám ez nem tartott sokáig. Ma az egyházi intézmények sokszor nem képesek önállóan fenntartani magukat, és amikor az állam anyagi támogatást nyújt, cserébe lojalitást is elvár, ami „tragédia”. Ennek hatása Várszegi Asztrik szerint a társadalomban is érzékelhető: „volt egy népszámlálás, ahol azt kívánta a hatalom, hogy vallják meg az emberek, hogy mely felekezethez tartoznak, ekkor sok hívő – bár hitét nem veszítette el – tudatosan nem vallotta meg felekezeti hovatartozását”. A bencés szerzetes szerint ezek az ellentmondások azt mutatják, hogy új utat kell keresni, ha valódi társadalmi békét szeretnénk.

A teljes beszélgetést meghallgathatják a fenti lejátszóra kattintva. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért a beszélgetés meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)