Trump tanulhatna Reagantől

Új ablakban

2025. augusztus 27. Reggeli gyors - részlet 25.08.27. Kárpáti János lapszemléje

05:44

00:00

Nyilván minden olyan elemzés minimum sántít, de az is lehet, hogy teljesen téves, amely valamilyen sokrétű kérdést egyetlen kiemelt szempont alapján próbál megválaszolni. Mégis elképzelhető, hogy van benne valami igazságmag. Ilyennek érzem Sarah C. M. Paine amerikai történésznő terjedelmes tanulmányát, amely a Foreign Affairs külpolitikai folyóirat internetes változatában a minap látott napvilágot, printben pedig a szeptember-októberi szám tartalmazza. Kontinentális hatalom, tengeri hatalom, küzdelem az új világrendért – ez az írás címe.

A szerző a nagyhatalmak versengését abból kiindulva próbálja értelmezni, hogy szerinte kétféle hatalom létezik: a szárazföldi és a tengeri hatalom. A kontinentális világban az értékmérő a földterület, és a nagyok igyekeznek befolyási övezetet érvényesíteni a riválisok kárára. Azok a hatalmak azonban, amelyeket óceán választ el – ha úgy tetszik, védelmez – másoktól, azok nem a területben, hanem a pénzben, mégpedig a másokkal való kereskedésből származó haszonban mérik a hatalmat. Az Egyesült Államok stratégiája a második világháború vége óta a tengeri hatalom logikáját követte, és érdekében állt a virágzó kereskedelem. A jórészt szárazföldi diktatúrák a szabályokon alapuló rend aláásására törekedtek, mert vezetőik egzisztenciális fenyegetésnek tekintették a liberálisabb társadalmakat. Az elkötelezett kontinentalista szemlélet jó példája, hogy Putyin világossá tette: ki akarja tágítani Oroszország határait. Kína sajátos eset: az a döntése, hogy integrálódik a világrendbe, arra utal, hogy áttérhet a tengeri hatalom szemléletmódjára, bár kiépülő flottáját nem tudja igazán érvényesíteni a szűkös, sekély, szigetek által szabdalt, részben zárt tengerrészeken, amelyek partjait övezik.

A tanulmány legfontosabb politikai következtetése, hogy az Egyesült Államok akkor nyerheti meg a most kibontakozó második hidegháborút is, ha a tengeri hatalom logikáját követi. Ha a kontinentális paradigmára nyergel át, vagyis akadályokat emel, szomszédokat fenyeget, nemzetközi intézményeket ás alá, akkor valószínűleg el fog bukni, és aztán aligha lesz képes talpra állni.

Az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek – írja Sarah C. M. Paine – nem kell feltalálnia a kereket, ha szembe akar szállni a kontinentalistákkal. Az a stratégia, amellyel megnyerte az előző hidegháborút, továbbra is alkalmazható. Először is be kell látni, hogy ez a küzdelem elhúzódó lesz. Az első hidegháború győztesei nem törekedtek gyors megoldásra, amivel nukleáris háborút robbanthattak volna ki, hanem generációkon át menedzselték a konfliktust. Ugyanez a tanács adható ma is: a tengeri hatalmaknak türelmet kell tanúsítaniuk, és hidegen kell tartaniuk a konfliktust. Különösképpen el kell kerülniük a forró háborúkat olyan színtereken, amelyekhez nehézkes a tengeri hozzáférés, és csak kevés helyi támogatásra lehet számítani – miként azt Washington afganisztáni és iraki sikertelen konfliktuskezelése bebizonyította.

Trump tanulhatna Reagantől

Ha már ez a lapszemle a napi aktualitások helyett egyébként is az ördögé, maradjuk ennél a folyóiratnál és a hidegháborús témakörnél. A Foreign Affairs portálja – regisztrált olvasóinak figyelmébe ajánlva – újra közöl két korábbi cikket: az egyik idén januárban jelent meg, és arról szól, hogy Donald Trump, amikor Kínával próbál megbirkózni, tanulhatna Ronald Reagantől, hogyan kell megnyerni a hidegháborút. A másik még tavaly szeptemberi, és az a fő állítása, hogy a hidegháborúnak nem is Reagan volt a győztese, hiszen a dolgokat valójában Mihail Gorbacsov fordította meg.

A januári írást Niall Ferguson, a Stanford egyetem Hoover intézetének a kutatója – korántsem mellesleg egy Kissingerről szóló, nagy visszhangot kiváltott könyv szerzője – jegyzi, és azt állítja benne, hogy Ronald Reagan adminisztrációja kényszerítette rá Moszkvát a reformokra, amelyek aztán véget vetettek a szovjet birodalomnak. Ez a felfogás mintegy rímel a Trump által most követett stratégiára, a „békét elérni erő révén” koncepciójára. A tavalyi esszé szerzője Max Boot, a Külkapcsolatok Tanácsának vezető biztonságpolitikai kutatója, aki Ronald Reaganről írt életrajzi-értékelő könyvet. Szerinte a hidegháborúnak elsősorban az a Gorbacsov vetett véget, akinek nem volt szüksége Reagantől eredő ösztönzésre a glasznoszty és a peresztrojka beindításához. Ebből a két különböző felfogásból következik az is, hogy eltérnek a vélemények abban a tekintetben, mit kezdhet Washington a mai Kínával. Ferguson szerint Trumpnak azt kell alkalmaznia, amit Reagan csinált annak idején. Boot viszont úgy véli: a Kínával való rivalizálás csak akkor érhet véget, ha Hszi Csin-ping kínai vezetőt olyan reformer követi majd, mint amilyen Gorbacsov volt, és ha a reagani politikát akarják alkalmazni a Kínával való viszonyban, akkor valószínűleg csak veszélyesebb hellyé teszik a világot.  Szerény megfigyelőként jómagam hajlamos vagyok helytállónak tekinteni ezt a legutóbbi megállapítást, azzal, hogy csöndben megjegyzem: a világnak alighanem igen sok türelemre lesz szüksége, ha egy kínai Gorbacsovra vár.

A lapszemlét a fenti lejátszóra kattintva hallgathatják meg. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért a beszélgetés meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)