Együttnyomorgás – Józsa Márta jegyzete

Magyarországon van nagyjából hárommillió olyan ember, aki valamilyen szegénységben él, például lakhatásiban. Ami azt jelenti, hogy aránytalanul sok pénzt kell költeniük arra, hogy fedél legyen a fejük fölött, ha egyáltalán. A bevételük jelentős többségét. Emellett jelentheti azt is, hogy nincs annyi pénzük, hogy a mosógép elromlása esetén ne azon kellene gondolkodniuk, hogy vegyenek-e újat, vagy inkább maradjon valamicske kosztpénz. De szegénynek tekinthető az is, akinek színházra, mozira, könyvre évek óta nem jut. Vagy pár napos nyaralásra. Na de szerencsére rendszeresen előáll az a politikai helyzet, amikor ők is a fókuszba kerülnek, a gyerekeiket leszámítva ők ugyanis szavazópolgárok. Akiknek most – ha szétnéznek az utcákon, de igazából ki sem kell dugniuk az orrukat, elég, ha bekapcsolják a tévét – el van magyarázva, hogy bár üres a fazék, de legalább békében élnek. Elvégre ez korunk slágerszava, ennek megfelelően milliók fogadják el egy mukk nélkül: esélyük sem maradt arra, hogy egyről a kettőre jussanak. Vagy legalább fél kettőre. Azt magyarázzák el a mindent ellepő kormánypárti kampányszlogenek a magyar lakosság jelentős részének, hogy ne is törődjenek vele. Hanem törődjenek bele. Abba, hogy egy havi családi pótlékból egy hétvégi ebédre sem futja, mit tegyünk, ilyen a munkaalapú társadalom. Apa szívja csak a mérgező port az akkumulátorgyárban, anya vegyen saját fizetéséből almát az ovis gyerekeknek. Abba, hogy ha valami nem a plakátokra szánt üzemmódban történik, mondjuk születik egy beteg gyerek a családban, valaki kerekesszékbe kényszerül, vagy demens lesz a nagymama, esetleg leég a ház, akkor egyvalamiben egészen biztosak lehetnek: csak magukra számíthatnak. És persze azokra a normális emberekre, aki sokszor maguk is szegények lévén összeadják a kis pénzüket valamire. Sérült gyerekek ellátására, ajtóra-ablakra, villanyszámlára, igazi sajtóra, független színházra. Akkor is, ha nekik maguknak is kevesebb marad húslevesre, színházjegyre. Egy dologban lehetünk mindannyian bizonyosak több mint másfél évtizede: nem lehet remélni a bajban semmit azoktól, akikre az országot bízták. De legalább béke van, üvöltik, ordítják a fejünkre koppintva. Kárpótlásul itt van a Nemzeti Együttnyomorgók Rendszere, a NER.

Józsa Márta jegyzete az Útszélen 2026. február 26-i adásában hangzott el. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért az adás meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.) Kiemelt kép: Pixabay