A legnagyobb szabadság – Váradi Júlia írása

December van. Mégis biciklire ülök! Mára 12-14 fokot ígérnek, s nem fog esni. Bár nem örülök a globális felmelegedésnek, ez most jó hír. Ha felülhetek a bringámra, az mindig különleges örömmel tölt el. A reggeli ködös napsütésben a Pasaréti úton és a Fenyves játszótéren meg-megcsillan a két héttel ezelőtti hó néhány itt felejtett foltja. De ez már csak emlék. A Hidász utca végén a két autószerelő fiú nagy mozdulatokkal integet. Azt jelzik, ők is örülnek, ha biciklin látnak. Budagyöngye. Éledezik a benzinkúti forgalom, a bevásárlóközpont előtti gyümölcsös elviselhetetlenül drága, de gyönyörű portékái visszamosolyognak – bár kissé lemondóak és gyúnyosak, mert tudják, hogy én például nem kacérkodom velük.

Ma legalábbis nem. Sietek. Nem szeretném lekésni a Dobszerda felvételhez érkező vendégemet. Inkább én várjak rá, mint ő rám. Belehúzok. A Hűvösvölgyi úton már látom messziről, hogy a szembejövő bicikliken ismerősök hajtanak. Az öt és fél éves Móric unokám, mintha hozzánőtt volna a szép kis piros kerékpárjához, büszke fejtartással viseli a színes bukósisakot és óriásit vigyorog, amikor meglát. A nagy bringán a papa, Tomi és mögötte a gyerekülésben katicaformájú sisak alatt a pici Ilka, már messziről integet. De jó látni őket! Ha csak egy percre is, hiszen ők is sietnek a bölcsibe, meg az oviba. János kórház. Egyre nagyobb a forgalom, alig férnek el az autók, elakadnak a kereszteződésben. Kis kárörvendő fellélegzés részemről, de jó, hogy nem kocsiban araszolok, helyette a szabadságot választottam. A bringa a legnagyobb szabadság!

Moszkva tér, ja bocs, Széll Kálmán... Nem tudom megszokni. Mártírok útját már nem mondok, meg Lenin körutat sem, de a Moszkva tér az Moszkva tér nekem. Közben már túl is jutottam rajta. Tudom, hogy nem kéne, de sokkal gyorsabb a Margit körúton végigdzsalni, így nem a szűk biciklis utat választom. Repülük, mint a szélvész, s már lent is vagyok a Dunaparton. Gyönyörű a Duna az őszi ködben. Kirajzolódik a túlpart és a Margitsziget, ami régesrégi emlékeket ébreszt bennem, valahányszor erre járok. Ott a hajdani Vörös Meteor csónakház a parton, ahol 14 éves koromban négyes kielben eveztem minden másnap november végéig. Imádtam. Aztán egy tüdőgyulladás véget vetett a nagy sportkarrieremnek. Komjádi-uszoda. Büszke vagyok, mert a nővérem és a sógorom tervezte sok évtizeddel ezelőtt, s ma sem kellene szégyenkezniük miatta. Már a Kolosy téren járok.

Vicces, amikor a Bokor utcában Puskás öcsi szobra mellett gyerekek próbálnak belerúgni a bronzlabdába, miközben anyuka mobillal fotózza őket. Minden nap ugyanaz, ugyanúgy. Csak a gyerekarcok változnak, a mozdulat azonos marad.

Megérkeztem. Lezárom a biciklit, hozzáerősítem a bukómat. A Klubrádió előtt a szokásos dohányosok szívják a bagót. Nem örülök, hogy ártanak maguknak, de megenyhülök, mert mindig olyan kedvesen üdvözölnek. És hát mindenki magának és magáért felel.

Jó megérkezni, tudom, hogy megint érdekes emberrel, izgalmas történetekkel, váratlan fordulatokkal találkozom majd, ha beülök a stúdióba, hogy felvegyem a következő Dobszerdát.