Minél kevésbé működik jól egy szervezet, annál inkább hajlamos a vezetés a hiányosságokat egyrészt az állandó vezetőváltás lázas tevékenységével, másrészt a „kicsi a rakás” olvasszunk bele további szervezeteket gigantomániával és átszervezéssel álcázni.

Többértelmű, fura szó. Orbán rendszerében a kerítésnek mind a két értelme használatban van.

Mindent megtett, hogy utolsó erőnkből is védjük a gondolat, a beszéd, a cselekvés, a választás szabadságát.

A tengerkorbácsolás meg folytatódhat tovább, hiszen a jó nép – ha már nem fussa kenyérre – kajolja a demagógiát, a koncra váró oligarchák meg előre örülnek, ha néhány multi ennyi szakszerűtlenség után bedobná a törölközőt és ők – a főnök jóváhagyásával – megvásárolhatnák (szarért-húgyért) üzleteiket.

Azért marad el a pedagógusok béremelése, mert „Brüsszel nem ad pénzt”, a meglehetősen bizonytalan működtetésű, lelassult futású Bécs-Budapest vasútvonal felújítására pedig az ezer sebből vérző MÁV pénzeszsákjából kellene előhúzni a szükséges 30 milliárdot. Hová lett a jól ismert jelenség; az ágazati miniszterek között saját ágazatuk boldogulásáért folytatott érdekharc? Képzeljük el, hogy egyszer arra a kútmérgezésre, ami a miniszterelnökségi kabinetirodában kitervelt propagandából árad nem jutna pénz.

"Hát akkor itt fogunk élni" – jelezte a Megáll az idő kezdőmondata az időleges belenyugvást a bohózatba, de nem jelentett sem egyetértést, sem elégedettséget. Orbán Nemzeti Elégedettség Rendszere azonban nem bohózat, hanem tragédia. Az, hogy a nép többsége elégedetten veszi tudomásul, hogy „értünk lopnak, nem ellenünk!” az egy tragédia. Az, hogy büszkén felnéz a gázszerelőre, hogy az is milyen magasra jutott, tragédia. Az, hogy a rendszerváltás első húsz éve után a világ Orbán zárt, sötét, kisstílű tolvaj világára szűkült le... tragédia.

Magától értetődőnek tekintjük: ha visszakapta volna a paraszt a földjét, akkor lett volna itt Kánaán, ha nem korlátozta volna a szabadságot Orbán, akkor bezzeg megmaradhatott volna a köztársaság, stb. Az igazság az, hogy ahogy nem minden paraszt tudja, hogy mikor mit kell vetni, ugyanannyira nem magától értődő az sem, hogy mi is a szabadság. Mert a szabadság a választás lehetősége, ám a választást mérlegelés, latolgatás előzi meg, a választás nem csak a nyerés, a nyereség esélyével jár, de kockázatot is hordoz.

A drámában a dac, a düh dolgozik, a diadalt a dráma döbbenete diktálja, a demokrácia dallama dönti a dölyfös diktatúrát, a dinamizmus dübörgése deríti a dermedtséget derűre.