A reptér állami visszavásárlását is megvizsgálja majd a Tisza-kormány?

Orbán Viktor szerdai sikerleltárában előkelő helyen említette a Liszt Ferenc Repülőtér – leánykori nevén Ferihegy – két évvel ezelőtti visszaállamosítását, annak ellenére, hogy a repülőtér sorsa lassan évtizedekre visszamenőleg a privatizáció vitatott pontja hazánkban. Akár azért, mert privatizálják, akár azért, mert államosítják, pontosabban visszaállamosítják.

Most a bukott miniszterelnök számvetése okán került is előtérbe a légikikötőnk több mint két évtizedre viszonyuló kálváriája. A folyamatról az mfor.hu készített gyors számvetést. Felidézték, hogy a 2004-ben hatalomra került Gyurcsány-kormány 2005-ben privatizálta első alkalommal az akkor még Ferihegy nevet viselő repteret. Kapott is érte hideget-meleget a független gazdasági szakértőktől, a kritikákat aztán a későbbi kormányok is előszeretettel a szemére vetettek.  A privatizáció elleni egyik lenyomósabb szakmai érv az volt, hogy Gyurcsányék a költségvetési lyukak betömése érdekében levágták az aranytojást tojó tyúkot. A reptér ugyanis a globális turizmus és légi áruszállítás növekedésével garantált, folyamatos profitot termelt, így az értékesítéssel az állam lemondott egy biztos és hosszú távú bevételi forrásról.

Az is problémás volt, hogy a Gyurcsányék szokatlanul hosszú időre, 75 évre adtak koncessziót a brit BAA International Ltd.-nek, amely nem a terület tulajdonjogát vette meg, hanem az üzemeltetési jogot. Ezzel a magyar állam szinte teljesen lemondott az ország első számú légikikötője feletti ellenőrzésről, pedig egy-egy ország nemzetközi repülőtere kulcsfontosságú infrastrukturális és gazdaságfejlesztési eszköz, amelybe 2005 óta a magyar államnak gyakorlatilag nem volt közvetlen beleszólása. Nem szólhatott bele abba, hogy a reptér milyen ütemben fejlődjön, épüljön-e új terminál, vagy hogyan alakuljanak a turizmust befolyásoló reptéri illetékek. Ráadásul a privatizációs szerződésbe bekerült egy olyan kártalanítási záradék is, amely szerint ha a nemzeti légitársaság – az akkor még élő és viruló Malév – csődbe megy, az államnak súlyos pénzügyi kompenzációt kell fizetnie a reptér üzemeltetőjének a kieső forgalom miatt. Márpedig ez a sajnálatos eset nem is olyan sokára, 2012-ben be is következett, ami komoly kiadást okozott az akkor már Orbán Viktor által irányított kormánynak.

Tetézte a bajokat, hogy a privatizációt követően a reptér üzemeltetési joga többször is gazdát cserélt – angol, német, majd kanadai és szingapúri alapok tulajdonába került. Amelyek a megtermelt milliárdos profitot és osztalékot kivitték, ahelyett, hogy az a hazai gazdaságot gazdagította volna. Mindezek fényében tehát akár még igaza is lehet Orbánnak abban, hogy a reptér 2024. júniusi kvázi "visszaállamosítását" sikertörténetként adja elő. Igaz, a magyar állam nem teljes egészében vette vissza az akkor már Liszt Ferencre átnevezett repteret, hanem csak 80 százalékban, a maradék 20 százalék a francia Vinci Airports tulajdonába került. A bukott miniszterelnökkel ellentétben a gazdasági elemzők, ellenzéki politikusok, sőt még a Magyar Nemzeti Bank akkori elnöke, Matolcsy György is megalapozott kritikával illette a döntést. 

Ahogy a 2005-ös privatizálásnál, úgy a 2024-es visszaállamosításnál is az első problémás pont a költségvetéshez kötődik – csak éppen ellenkező előjellel. A két évvel ezelőtti ügylet akkor valósult meg, amikor a magyar államháztartás hiánya kritikusan magas volt, a kormány pedig megszorításokra és beruházások elhalasztására kényszerült. Sokan úgy vélték, hogy egy ilyen helyzetben nem egy luxusberuházásnak számító nemzetközi repülőtérre kellett volna költeni a szűkös állami forrásokat, egészen pontosan akkori árfolyamon 1200 milliárd forintot, ráadásul az államnak át kellett vállalnia a repülőtér korábbi tulajdonosai által felhalmozott mintegy 540 milliárd forintos adósságállományt is. Összességében tehát az adófizetők 1740 milliárd forinttal lettek szegényebbek. Egy ekkora vételár a repülőtér nyereségéből a becslések szerint csak 20-30 év alatt térül meg.

Ráadásul ezzel nem volt vége az adófizetői pénzek elherdálásának. Mivel a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér elérte a kapacitása határait, az államnak és francia partnerének a következő években további eurómilliárdokat kell elköltenie a 3. terminál felépítésére és a kapcsolódó vasúti/közúti infrastruktúra fejlesztésére. Így nagyon is úgy tűnik, hogy a reptér visszaszerzése nem gazdasági, hanem egy presztízsjellegű politikai döntés volt.

Bár a repülőtér nyereséges és stratégiailag fontos eszköz, megvásárlása a legrosszabb gazdasági ütemezésben történt, és túl nagy áldozatokat követelt meg a költségvetéstől. Kérdés: akar-e – és ami a lényeg – tud-e valamit kezdeni ezzel a teherrel a Magyar-kormány?