''Ellopták tőlünk az öröm érzését, ellopták tőlünk azt, hogy bűntudat nélkül éljünk''

Dési János: A háború sújtotta Ukrajnában vagyunk, Ungváron, egy menekültszálláson, ahol egy régi szovjet stílusú egykori kollégiumi épületben sokan harmadik éve élnek már menekültként. A MedSpot Alapítvány Magyarországról jó ideje jár ide rendszeresen orvosi segítséget adni. Az itteni, elég tábori körülmények között zajló rendelésen találkoztunk egy helyi önkéntessel, aki tolmácsként is segít az orvosoknak, és abban is közreműködik, hogy eltűnt katonákat próbál megtalálni egy alapítvány segítségével. 

Önkéntes: Három éve jöttem haza.

D.J.: Külföldön dolgoztál, Angliában.

Önkéntes: Igen, és most lesz márciusban három éve, hogy visszajöttem, mert eltűnt az unokatestvérem a háborúban, és én akkor rögtön aznap haza is utaztam, és elkezdtük a családommal keresni, de mai napig sajnos nincs meg, és eltűntnek van nyilvánítva.

D.J.: Katona volt?

Önkéntes: Katona volt, igen.  És akkor döntöttem el, hogy elkezdtek önkénteskedni ugyanolyan családokkal, mint mi voltunk, mert rengeteg katona tűnt el, és e a keresés bürokratikus útja nagyon nehéz, és sok embernek kellett a segítség. Mondjuk akár egy e-mailt írni, vagy egy kérvényt írni, vagy egy e-mailt küldeni, és voltak ilyen egyszerű falusi emberek, akiknek ez nehéz volt, és mi egy ilyen központba önkénteskedtünk több mint két évet.

- Három éve jöttél vissza. A legtöbben akkor mentek el, vagy nagyon sokan akkor mentek el.

Önkéntes: Én meg pont fordítva, én visszajöttem. Megismerkedtem a MedSpottal és azóta több mint két éve itt is önkénteskedek.

 

D.J.: Ami kevéssé látszik Magyarországról, az, hogy ez a hétköznapi életben ez a háború mit jelent. Akár itt Kárpátalján is, ami azért szerencsére a fronttól messze van, de mint ahogy mondod, hogy eltűnik az embernek egy rokona, vagy bárkije, mégiscsak relatíve közel van. Szóval mit jelent ez a mindennapi életben?

Önkéntes: Majdnem minden családnak van valamilyen saját háborús története, ami megérint, mondjuk egy apuka, egy férj, egy testvér, akit vagy elvittek, vagy eltűnt, vagy meghalt, vagy otthon ül és nem tud kimenni, mert nem akarja, hogy besorozzák, mert ott a háromgyerekes család. Tehát ez majdnem minden családot érint. Gyakoriak az áramkimaradások, van, hogy 12 órán át nincs áram, emellett nincs munkalehetőség, nehéz egy kis családban, ahol minden árammal működik, kikapcsolják 12 órára, azt hogy lehet átvészelni kisgyerekkel mondjuk?

D.J.: Hogy?

Önkéntes: Hát nehezen. Nehezen, nagyon nehezen, és ugye ez mentálisan nyom minden oldalról.

D.J.: Mennyire működik tovább a mindennapi élet, hogy mégiscsak iskolába kell menni dolgozni?

Önkéntes: Persze, az élet megy tovább, amíg életben vagyunk, amíg nem jön rakéta. Járunk munkába, gyerekek iskolába, már amennyire lehet. A férj, aki tud, munkába jár, aki nem, az vagy szolgál, vagy otthon van. Én egy iskolában dolgozom, amikor nincs villany, akkor online próbálunk dolgozni. Ez egy művészeti iskola, van, hogy hogy online zongorázol, vagy mutatod a gyermeknek, hogy hogy kell egy koreográfiát csinálni, az egy kicsit nehéz, de próbálunk továbbmenni, dolgozni. Nálunk is az iskolában vannak gyerekek, akiknek sajnos megölték az apukáját, vagy az anyukája külföldön, az apuka itthon, vagy az apuka szolgál, az anyuka itthon, a gyerek ugye átérzi az anya aggodalmát, hogy hol van az apuka. Vannak gyerekek, akiknek eltűnt az apjuk, és mindig várják, mindig kérdezik, hogy hol van. Sok a menekült gyerek, akik ide átköltöztek. Tehát elég sok oldalról nehéz itt a gyermekkor.

 

D.J.: Szoktak arról beszélgetni vagy fantáziálni, hogy mikor lesz ennek vége és hogyan lesz vége, hogyan zökken vissza a világ a többé-kevésbé normálisba?

Önkéntes: Én még így vártam, hogy vége lesz, úgy gondoltam, hogy na most akkor tavasszal lezárul a háború, vagy még pár hónap és vége lesz. Na, most akkor ez a tárgyalás biztos hozni fog valami eredményt. Most már annyira nem hiszek benne. Csak megyünk, ahogy megy ez a folyó, mi úgy megyünk a folyóval.

 

D.J.: Mennyire türelmesek az emberek ezzel kapcsolatban? Tudom, hogy nincs nagyon más választásuk, de mégis.

Önkéntes: Nincs más választásunk, és tudom, hogy sok önkéntes barátommal ugyanazt érezzük: ha elhagyjuk az országot, bűntudatunk van, mert mi jobban élhetnénk, miközben itt maradnak a barátaink, akiknek segítségre van szükségük.

D.J.: De hát részt vesz maga is önkéntesként, találkozunk most éppen egy menekültszállón.

Önkéntes: Igen, próbálok én is önkénteskedni, és valahogy bűntudatom lenne, ha elhagynám az országot. Inkább itt érzem, hogy tudok segíteni.

D.J.: Azok az emberek például, akik itt élnek, ezek a keleti országrészből jöttek nagyrészt. Mire számíthatnak, milyen viszonyok között élnek például ebben a, ne szépítsük, egy lerobbant kollégiumi épület.

Önkéntes: Sok beszélgetés után bennem is felmerül a kérdés, mi tartja életben az itt élőket. Lerombolt házak, rossz körülmények között élnek, mégis gyakran azt mondják: várják a MedSpotot, készülnek az orvosok érkezésére, vezetik a vérnyomásnaplót. Az is egy ilyen jó baráti segítség.

D.J.: Na jó, ez biztos nagyon fontos, de havonta egyszer, és akkor még van 29-30 másik nap is a hónapban.

Önkéntes: Igen, nehéz. Nem tudom, hogy élnek itt, de mentálisan, nagyon nehéz. Aki tudott, az talált munkát, de nem mindenki, sajnos alkoholprobléma is van. Meg szerintem sokan élnek a gyerekekért, az unokákért. Most is vitt olt egy egyhetes baba, és ő a remény, hogy a babámnak próbálok élni, életben maradni és reménykedni.

D.J.: Az iskolában a gyerekekkel beszélnek arról, hogy mi ez a világ, hogy mit gondoljanak, hogy miben reménykedjenek, hogy hogy próbálják átvészelni?

 

Önkéntes: Hát a gyerekek valahogy értik, hogy háború van, és hogy támadják az országot, de mondjuk a rajzokat is látjuk, hogy ilyen háborús rajzokat rajzolnak, vagy egy tankot, vagy egy apukát, aki fegyverrel áll, már a gyerekeknek is megvan, hogy háború van. De várják az apukájukat, várják, hogy vége lesz, és hogy apa hazajön, akinek megmarad az apja. Nem tudom, hogy milyen lesz a háború után, de nagyon megváltoztunk. Soha többé nem lesz olyan, mint volt, és ez az öröm, nem tudunk örülni, valahogy az az öröm érzés, azt úgy ellopták tőlünk, hogy bűntudat nélkül örüljünk, vagy menjünk egy születésnapra, mert valakinek ott nagyon rossz ez a bűntudat, hogy örülhetsz, hogy élhetsz.