"Az individualizmus hipnózisa: fogyasztással töltjük be a magányt" - Deák Kristóf az Egykutyáról

Deák Kristóf mára megszokta, hogy az Oscar-díjas Deák Kristófnak mutatják be mindenhol, bár nem tagadja, hogy van benne némi irónia is ezzel kapcsolatban. "Teljesen attól függ, hogy milyen az ember egyénisége. Én végigcsináltam az Oscar-jelölést, ott voltam az átadón, és láttam, hogy ez az egész valójában egy hatalmas marketinggépezet, melynek végső soron azért a szépsége az, hogy megünnepeljük a filmet. Mégiscsak valahogy arra van fölépítve az egész, hogy eladjuk a filmeket, hogy a közönséghez eljuttassuk az úgymond arra a legérdemesebb alkotásokat. Tehát nagyon nagy elismerés, hogy az amerikai kollégák azt gondolták, hogy abban az évben a Mindenki volt a legjobban sikerült kisfilm, de valójában nekem ez mindig arról szól, hogy talán következő filmemre is kíváncsiak lesznek, és ilyen módon ez boldogság.

A filmkészítő arról is beszélt, hogy az Oscar-siker egyáltalán nem egy tudatosan felépített pálya része volt. "Én egy nagyon furcsa keveréke vagyok az óriási önbizalomhiánynak és a végtelen önbizalomnak. Sokszor félek, hogy amit csinálok, érdekes lesz-e egyáltalán, de közben ott van bennem az érzés, hogy ha elég kitartó vagyok, akkor bármit meg tudok oldani." Mint mondta, a díjhoz vezető út nem volt gyors: "Harmincöt éves voltam, amikor jött a Mindenki, szóval nem lehet azt mondani, hogy elsiettem volna. Későn érő típus vagyok, és sok szakmai tapasztalat kellett, mire ez az önbizalom megjött."

Deák Kristóf felidézte, hogy pályája első lépcsője a Műegyetem volt – ugyanott, ahol Jordán Tamás is kezdte –, noha eredetileg egészen más pályára készült. "Rocksztár akartam lenni, vagy legalábbis zenével foglalkozni. A zene azóta is nagyon fontos nekem, csak más formát öltött az évek során. Talán onnan is jött, hogy anyukám is énekesnő volt" – mondta.

 

A videóval való megismerkedése az általános iskoláig nyúlik vissza,  ahol szakkörre járt. Majd amikor két barátját fölvették a Színművészeti Főiskolára, akkor egyszer elhívtak vizsgafilmeket forgatni. "Így elkaptam ezt a betegséget, hogy hú, ez zseniális, ezt nekem csinálnom kell".

A rendező szerint mindig is izgatták a váratlan fordulatok, a csavarok: az a pillanat, amikor a történet hirtelen más irányt vesz, és új értelmet kap minden, amit addig láttunk. Azt mondta, 1990-es évek vége, a Harcosok klubja és Hatodik érzék korszaka számára a nagy moziélmények ideje volt – amikor Hollywood még kísérletezett, és az európai film is eljutott a széles közönséghez. Mindez nagy hatással volt rá.

Azóta viszont szerinte felborult az ízlés egyensúlya. Az európai filmek kiszorultak a nagy vásznakról, a hollywoodi hegemónia pedig megerősödött. "Egyszerűen nincs az a marketing, amit rá tudnának szánni egy francia vagy német filmre, hogy elérje az embereket" – mondja. Az artmozik világa ma már szűk rétegnek szól, a közmédia ma már nem vetít európai filmeket és a közönség is beszűkült.

Beszélt feleségéről, Nina Kovról, aki nemcsak élet-, hanem alkotótársa is. Koreográfusként, képzőművészként és dramaturgként minden munkájában ott van a keze nyoma, és – ahogy fogalmaz – "Ha ő nincs, ez az egész sincs". A francia-magyar származású Nina szerinte abban is segít, hogy univerzálisabb nézőpontból lásson: "Ő mindig figyelmeztet, ha túlságosan provinciálisan, túlságosan magyarosan gondolkodom."

A Legjobb játék című kisfilm ötlete még az Oscar előtt született: egy Wired-cikk inspirálta, amely a mesterséges intelligencia betanításáról szólt. "Az fogott meg, hogy mi van akkor, ha az emberek, akik betanítják a gépet, nem is tudják, hogy ezzel éppen a saját munkájukat teszik feleslegessé." A film így lett egyszerre technológiai parabola és emberi történet – a humán optimizmus himnusza. "Én nem a techno-optimizmusban hiszek, hanem az emberiben" – mondta.

A megfigyelés, mint motívum, szintén személyes tapasztalatból fakad. Hét évet élt Londonban, ahol – ahogy mesélte – "nincs már olyan négyzetcentiméter, amit ne figyelne legalább három kamera". A megfigyelő állam ott is mindent lát, a filmben használt rendszer pedig valóságos mintát követ: arcazonosítás, automatikus követés, mozdulatig pontos nyilvántartás. "Tíz éve ez még sci-finek hangzott, ma meg a mindennapjaink része" – állapította meg és hozzátette: a filmben ezek a technológiák nemcsak díszletek, hanem morális kérdések is.

Az unoka

Deák Kristóf elmesélte, hogy Az unoka alapja egy teljesen személyes traumán nyugszik: 2016 őszén, közvetlenül az Oscar-jelölés előtt nagypapáját érte el a klasszikus „unokázós” telefonhívás — a csalók végigvitték a színjátékot, és pénzt is kicsaltak tőlük. De számára nem a pénz volt a legnagyobb veszteség: a 91 éves férfi tíz-tíz percenként kapott rémisztő híreket a telefonban, és percek alatt elhitte, hogy unokájának halálos balesete történt.

Ez az élmény szerinte három fronton ütött. "Egyrészt maga a félelem és a halálközeli riasztás, ami idős korban az egészséget tönkre tudja tenni; másrészt a megalázottság és önbizalomvesztés, amikor valaki rájön, hogy becsapták, és elkezdi kételkedni saját szellemi képességeiben; harmadrészt persze a pénzügyi kár". Deák azt is elmondta, hogy amikor értesült az esetről, harag és tehetetlenség fogta el — megpróbált utánajárni, „megütötte volna” a tetteseket, de nem találta meg őket.

A tragikus következmény sem váratott soká: nagypapája pont egy héttel az Oscar-díj átvétele után halt meg Los Angelesben. Deák szerint teljesen biztos benne, hogy a telefonhívás és az azutáni összeomlás közvetlenül hozzájárult a halálához — a nyár folyamán még kiváló formában volt, a 91. születésnapját is megünnepelték, majd hónapok alatt teljesen összeomlott.

A visszajelzések szerint a történet számos nézőt elgondolkodtatott — sajnos sokan jelezték, hogy ők vagy ismerőseik is hasonló módon estek áldozatul. A rendező elmondta, hogy a film körüli időszakban a rendőrség valóban lecsapott több ilyen „unokázós” bandára: bár viszonylag kevés csoport működött Magyarországon, főleg külföldön tevékenykedtek. A legnagyobb ilyen bandák már milliárdos bevételnél jártak, és gyakran külföldről, például Manchesterből irányították a telefonos csalásokat, a helyi futárok hozták el a zsákmányt.

Ennek ellenére Deák szerint hiába számolták fel sok bandát, a börtönből való kiszabadulás, az újrakezdés és a modern technológiák folyamatosan újraélesztik a jelenséget. A digitális módszerek, az egyre kifinomultabb trükkök és az AI bevetése újabb kihívást jelentenek — a csalók gátlástalansága végtelen, és mindig születnek új módszerek a bizalom kihasználására.

A rendező szerint ezért fontos, hogy a film ne csak művészi alkotás legyen, hanem figyelemfelkeltő eszköz: az Unoka arra is szolgál, hogy felhívja a figyelmet — a bűnözés személyes, maradandó következményekkel jár, és a legsebezhetőbbeket, az időseket nem elég csak tájékoztatni, védeni is kell.

Foglyok

A Foglyok című film története egy különös forrásból származik: Deák Kristóf elmondása szerint a forgatókönyv alapját Szűcs Miklós festőművész családjának története adta, amelyet először Vörös András forgatókönyvíró talált meg archív felvételek között. A projekt még Az unoka előtt indult, és az tette különlegessé, hogy egy korabeli interjúban Miklós édesanyja rendkívüli humorral és ízes beszédmóddal mesélte el, mi történt velük az ötvenes évek elején.

Deákot azonnal megragadta a történet emberi nézőpontja. Mint mondja, nem a Rákosi-korszak sötét, fenyegető légkörét akarta újraalkotni, hanem azt akarta megmutatni, hogy 1951-ben is éltek, nevettek, szerettek az emberek, csak épp a rendszer bármikor közéjük csaphatott. "A döbbenet az volt, hogy nem úgy mesélt erről az időszakról, ahogy megszoktuk – nem bakancsok és verések, hanem apró, abszurd helyzetekből kirajzolódó félelem" – fogalmazott.

A háttérkutatás közben például kiderült, hogy a rettegett fekete autó legendájának idején az ÁVH-nak valójában mindössze öt autója volt, amelyek közül kettőt folyton szereltek. "És mégis sikerült velük elérni, hogy egy egész ország rettegett a csengőfrásztól. Döbbenetes, hogy három autóval is lehetett kollektív félelmet kelteni" – mondta Deák.

A film, akárcsak a valós történet, arról szól, hogyan működik a félelem mechanizmusa: a hatalom legnagyobb fegyvere nem a fizikai erőszak, hanem a bizalmatlanság elhintése. "Egy ilyen rendszer abból él, hogy egymás ellen fordítja az embereket. Amint ez a bizalmatlanság megszűnik, és valaki kimondja, hogy márpedig a családom mellett állok, a rendszer elveszíti az erejét" – mondja.

Egykutya

Deák Kristóf legújabb munkája, az Egykutya, különleges vállalkozás: a film ugyanis egy azonos című színdarab filmes adaptációja. A rendező szerint a döntés egyáltalán nem volt szokatlan: "A dráma műfaja eleve filmes, csak más formában. Nem akkora a távolság színház és film között, mint hinnénk." Mint mesélte, inspirációul Roman Polański (eredeti írója: Jázmina Reza) Az öldöklés istene című adaptációja is szolgált, amely hasonlóan egy zárt térben játszódik, és a színészi játékon, a dialógusokon alapul.

Az Egykutya alapjául szolgáló darabot a Pop Up társulat hozta létre 2020-ban, Bakonyi Alexa vezetésével. Deák Kristóf elmondása szerint "a darabnak nem volt rendezője, de volt négy nagyon jó dramaturgiai érzékkel megáldott ember, akik egymás külső szemei voltak". A rendező 2020-ban, a pandémia után látta a harmadik előadást, és annyira lenyűgözte az intim tér és a közvetlen színházi forma, hogy rögtön elhatározta: ebből film születik.

A történet négy, harmincas éveikben járó barátról szól, akik tíz év hallgatás után újra találkoznak. Egyikük, Patika, aki egy szociálisan visszamaradt, üveges szemű szürke kisegér, aki éveket töltött azzal, hogy nagybeteg anyukáját ápolja.  Ő hívja össze a többieket – és ezzel elindít egy lavinát. A múlt traumái, régi sérelmek és elfojtott bűntudatok törnek a felszínre. "Ezek az emberek tíz évvel korábban egymásnak okoztak sebet, és azóta sem tudtak igazán továbblépni" – indítja a történetet Deák Kristóf.

A film központi kérdése, hogyan birkózik meg négy különböző életút ugyanazzal a feldolgozatlan múlttal. Az egyik szereplő politikusoknál nyomuló üzletember lett, a másik egy anya, akinek abból áll a személyisége, hogy gyerekei vannak és hogy nem bírja az alkoholt, a hobbija pedig látszólag egy természetgyógyász MLM, a harmadik nemzetközileg ismert, de kiégett festő – mindannyian sikeresek, de valójában üresek. A találkozás fokozatosan leplezi le, hogy egyikük sem szabadult a korábbi traumától.

"Patika, akit Döbrösi Laura alakít tényleg remeteségbe zárta magát, ápolta az anyját, és amikor az anyja meghalt, ő továbbra is élte ezt a remete életet. "Ez egy nagyon ismerős élmény a csomó mindenkinek, aki izoláltan éli az életét, mert azt kapjuk mindenhonnan a világból, hogy inkább tegyük fel a fejhallgatót, és mindenki hallgassa a saját zenéjét, mint hogy elmenjünk egy koncertre, és együtt éljünk át egy élményt. Inkább mindenki nézze a saját Netflixét, ahelyett, hogy elmenjünk a moziba, és egyszerre pislogjunk 300-an, és úgy éljünk át egy filmélményt és inkább költözzünk el a szüleinktől, és ne is lássuk őket csak minden negyedik hétvégén, tehát ez az individualizmus hipnózis, amiben vagyunk, ez mind arrafelé tol minket, hogy aztán a végén ott maradjunk magányosan, és csak fogyasztás segítségével tudjuk azt az űrt betölteni magunkban, amit magunknak okoztunk igazából." – fogalmaz.

A rendező ennek ellenére nem pesszimista filmet akart készíteni: szerinte a négy ember találkozása mégis reményt hoz. "Ahogy ez a négy ember kiirtotta egymást egymás életéből, az talán a legnagyobb űr. Ez a találkozás talán segít abban, hogy valamit visszakapjanak abból, amit elveszítettek."

A teljes beszélgetést a fenti lejátszóra kattintva hallgathatják meg. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)