Testvéri vizit – Szénási Sándor jegyzete
A lebírhatatlan kíváncsiság és határt nem ismerő kukkolásvágy ma is jellemzi az oroszokat, nincs ebben semmi rossz, az SZVR, az FSZB, a GRU számára a magyar politika titkai közötti matatás csak olyan, mint a beszabadulás a moszkvai GUM áruház gyerekosztályára.
Egy merénylet és a felelősség – Selmeci János jegyzete
Említsük meg itt a baloldali háborúpártizó miniszterelnököt, akinek még a politikai szövetségesét (barátját) ért szörnyű támadás után sem jutott eszébe, hogy neki az országával is, nem csak a pártjával van dolga, és tisztelet persze azoknak, akik az emberség, az összetartás hangján szólaltak meg, és gondolkozzon el picit mindenki, aki akár egy pillanatig bárkinek a halálát kívánta.
A nyelvtudás hiánya – Hardy Mihály jegyzete
Így jár az, aki pusztán a Google-fordítóra hagyatkozik, meg a sanda politikai reflexeire.
A nap, amikor Fónagy Jánosnak igaza volt – Kárpáti Iván jegyzete
Saját innováció nulla, hozzáadott érték kevés, a kiszolgáltatottság hatalmas. Ez az orbáni gazdaságpolitika lényege.
Választási mese – Dési János jegyzete
"Az eredeti történet a két kecskegidáról szól. Akik elindulnak a keskeny pallón egymással szemben a sebes vizű patak fölött. Egyikük sem hajlandó kitérni a másik elől és erre remek érveik vannak."
Élőkép – Józsa Márta jegyzete
Mintha kiment volna mifelénk az élőkép a divatból, elmosta a rendszerváltás, vagy a korszellem, ki tudja. Bár a stadionok világa mintha még őrizné a tömegkultúra e nagy találmányát. Amelyet nagyon sokan állítanak elő sok-sok monoton gyakorlással, kevesek kedvéért.
Vetemedés – Dési János jegyzete
Egy minisztériumi dolgozót kirúgtak, mert megosztott egy mémet, egy fotómontázst, amely Nagy Márton minisztert (ár)sapkában ábrázolja. A mi kis házi használatú III. Richárdocskánk, a Nagy Vidnyánszky szintén nem vetemedne, arra, hogy elhallgattasson bárkit, éppen csak kicsúszott a száján, amikor az ország egyik vezető művészét penderítette ki a homokozójából, hogy tíz évig tűrte, hallgatta, Udvaros Dorottya miket mond.
Pragmatizmus vagy becsicskulás – Selmeci János jegyzete
Ha a kínai elnök kedvéért egy ország akár csak fél napra lehet egy picit kevésbé szabad, akkor máskor is lehet majd az, és előbb-utóbb úgy is marad, hiába bizniszel Hszi Csin-ping már valahol máshol.
Vásárhelyi Mária: Mindannyiunk szégyene
17/05/2023 12:36
| Szerző: Vásárhelyi Mária
Mindez nem a "jóságos" "gyermekmentő" Böjte Atya és néhány nevelő története. Ez egy velejéig romlott rendszer kórképe, amelynek ereje a gyengék, az oltalomra szorulók, szegények, elesettek, rászorulók nyomorgatásában mutatkozik meg. Amely nemhogy nem segíti, hanem elfordítja a fejét, megveti és kiszolgáltatja a gyengéket.
Mintha Charles Dickens sorai elevenednének meg 2023-ban Magyarországon, miközben Máthé-Bogár Mónika megrázó élettörténetét hallgatom.
Mónika 22 éves, kétgyermekes fiatalasszony, aki a Böjte Csaba vezetése alatt álló szovátai gyermekotthonban nőtt fel. Amit mesél az életéről, az őt ért szexuális bűncselekményekről, megaláztatásokról, fizikai és lelki bántalmazásokról az számunkra, a viszonylag stabil, polgári körülmények között élők számára, szinte felfoghatatlan. Egyszerre rettenetesen fájdalmas és szégyenteljes szembesülnünk azzal, hogy létezik egy másik Magyarország, amelyben gyermekek tízezrei élnek úgy, ahogyan kétszáz évvel ezelőtt a dickensi Angliában a Twist Olivérek éltek. Mert bár Mónika nem Magyarországon nőtt fel, hanem Romániában, de a rendszer, amely olyan szörnyűvé tette az életét, a magyarországi árva gyermekek életének rendszere. És bár Mónika egyedül áll ki, hogy elmesélje mindazt a borzalmat, amelyet 14 és 19 éves kora között átélt, az ő sorsa több tízezer magyar árva gyermek sorsa is.
Szavaiból kiderül, hogy az „állami gyerekek” lelki és fizikai bántalmazása, megalázása, abúzálása, látástól-vakulásig való dolgoztatása mindennapos ezekben az intézményekben. Elmeséli, hogy hogyan menekült a munkába azért, hogy meneküljön az erőszaktevő ellen, hogyan hagyta cserben minden felnőtt a környezetében, amikor segítségért könyörgött, félelemből hogyan fordultak el tőle gyermektársai, hogy falaztak egymásnak az egyházi intézmény dolgozói és végül, tehetetlenségében hogyan fordult önmaga ellen. Dührohamai voltak, vagdosta magát, öngyilkos akart lenni és hosszú ideig nem akadt egyetlen felnőtt sem a környezetében, aki meghallgatta volna. Gyűlölte önmagát és világot, menekült önmaga és a világ elől.
Megpróbált segítséget kérni, de senki nem segített neki. Még az a szobatársa sem, aki rájuk nyitotta az ajtót egy alkalommal, amikor az erőszaktevő, aki az intézmény vezetője és egyben az ő gyámja is volt, éppen erőszakoskodott vele a sötét szobában. Mert a szobatársa is, mint az összes ott élő védtelen, kiszolgáltatott gyermek, rettegett a tanároktól, a felügyelőktől, a gyámoktól.
Végső elkeseredésében fordult „Csaba Atyához”, akinek felügyelete alá tartozott a szovátai gyermekotthon. A ”jóságos Böjte Csaba”, a jobboldal ikonja, az „árva gyermekek megmentője”, a legrangosabb állami kitüntetések birtokosa, akihez úgy zarándokoltak kormánypárti politikusok, mint a hívők a Szentföldre, nemhogy végighallgatni nem volt hajlandó Mónikát, hanem valóságos bosszúhadjáratot indított ellene, amiért „elüldözte a barátját”, az erőszaktevőt.
Ez a történet éppen azokban a napokban került nyilvánosságra, amikor a bíróság 28 évi fegyházra ítélte a „jóságos Böjte” egy másik barátját, aki egy évtizeden át abuzálta a gondjaira bízott kisfiúkat.
Nem idézem most az Atya bántalmazott nőkről és kislányokról tett aljas, szexista, primitív, középkori fejtegetéseit, jól lehet ez is szorosan hozzátartozik a történethez. Hiszen, ha valaki úgy gondolja, hogy a nők verése, alázása bocsánatos, Istennek tetsző cselekedet, akkor számára nyilván a kislányok és kisfiúk abuzálása is belefér egy gyermekotthon világába. Hiszen, amint kifejtette a bántalmazott, árva gyermekek, ha nem tudják megvédeni magukat, akkor pálinkafőzésre alkalmas „fonnyadt almák”.
És a legszörnyűbb mindebben, hogy mindez nem a „gyermekmentő” Böjte Atya és néhány nevelő története. Ez egy velejéig romlott rendszer kórképe, amelynek ereje a gyengék, az oltalomra szorulók, szegények, elesettek, rászorulók nyomorgatásában mutatkozik meg. Amely nemhogy nem segíti, hanem elfordítja a fejét, megveti és kiszolgáltatja a gyengéket.
Én mindez nem a XIX. századi Angliában, hanem itt mellettünk történik, és mi némán tűrjük. Mónika és a többi, hozzáhasonló sorsú gyermek története mindannyiunk, a magyar társadalom szégyene.
