Történelmi emlékezet a humoros filmekben – 91. epizód

Paár Ádám történész-politológus az előző adásban elmondta, hogy az NSZK és az NDK is elkészítette fiktív westernfilmjeit. Utóbbi azonban túl fiktív alkotásokkal jelentkezett. Az indiános filmek mesei változatát készítették el a nyugat-németek, míg keleten volt némi életszerűség a cselekményben, valamint a megvalósításban is egyfajta realitásra törekedtek.

Szereplőit koszosnak ábrázolta, és megengedte nekik, hogy izzadjanak, és csillogjon a homlokuk az adott klímában.

Ugyanakkor Nyugat-Németországban újra felbukkantak a két világháború között oly jellemző heimat-filmek. Belecsempészték a vidéki kisvárosi életet, ahol mindenki népviseletben jár és szeretik egymást az emberek kivétel nélkül.

Ezt a filmes zsánert a keleti oldalon nem kedvelték, hát még az őket bekebelező Szovjetunió, amely a legkevésbé sem kívánta visszahozni azt a világot, amely ellen harcoltak. Az NDK-ban ekkor megjelentek a társadalomkritikus alkotások, a könnyedebb filmeket pedig a szórakoztató történelmi filmek jelentették. Ilyen volt a Sissy-sorozat, azonban, hogy vicces lett volna, azzal nem lehetett megvádolni.

A 91. epizódban Paár Ádám elmondta, érdemes szem előtt tartani, hogy a német humor igenis jelen volt az 1920-as és 50-es évek között a színpadokon, vagy az újságokban. Ráadásul ezt egészítette ki a Németországban nagyszámú zsidó diaszpóra jellegzetes humora. Persze fontos mindent a maga korában kezelni; azért, mert ma már nem biztos, hogy viccesnek találnánk azt, amin születésekor az emberek jól szórakoztak.

Az ezt követő években pedig jellemzően a könnyed szórakoztatásé volt a terep, elsősorban az NSZK-ban, ahol tovább diadalmaskodott a heimat-film – most már a western körítés nélkül, és elhozta azokat a sorozatokat, amelyek viszonylag hamar eljutottak hazánkba is. A még mostanában is készülő A hegyi doktort, vagy egy korábbi, muskátli illatú, kis faluban kedves emberek közösségi életére fókuszáló klasszikus, A klinika.

A Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa az említett sorozatban már látni vélte azokat a karaktereket, akik a humor forrását jelentették, mint például Hildegard főnővér. Ugyanakkor fontosnak tartotta kiemelni, hogy a társadalmi berendezkedésre is reflektált a kórházsorozat, amelyben Krista nővérből orvos lett a történet folyamán, és önálló sikereivel felülírta az akkor Nyugat-Németországban idealizált Küche–Kinder–Kirche (konyha–gyerek–templom) szentháromságot.

Paár Ádám arról is beszélt, hogy miként jelent meg a kultúrpolitikában, ezáltal a filmművészetben is a második világháború „öröksége”. Mindkét oldalon erős volt a felelősségérzet, de más utat választottak a gyógyulásra. Nyugaton az említett heimat-filmekkel feledtek és feledtettek, míg keleten sokkal hangsúlyosabban megjelent a számonkérés.

A berlini fal leomlása után az egységes Németország érzése nem alakult ki azonnal. Ezt az időszakot manapság rengeteg minőségi drámával mutatják be, ilyen a Faking Hitler, amely nem spórol az egészen abszurd humorral sem, vagy az egyik leghíresebb, a Good bye, Lenin! Utóbbi persze keserédesen mókázik a világ megváltozásával.

Ha tisztán a vígjátékok átalakulását nézzük, már kevésbé rózsás a helyzet. Az utóbbi évek filmes termését olyan alkotások határozzák meg, mint a Fák jú, Tanár úr! című sikeres iskolai komédia, illetve a Manitu bocskora című jószándékú, az egykori NSZK ártalmatlan indiánfilmjeit megidéző alkotás.

Arra pedig történészünk is felhívta a figyelmet, hogy ízlésbéli különbségek vannak; nem biztos, hogy azon nevetünk, amin a németek, ahogy ők sem biztos, hogy azon, amin mi, de ez egyik országot sem minősíti.

A teljes adást meghallgathatják a fenti lejátszóra kattintva. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszó nem jelenik meg, ezért a beszélgetés meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)