Fekete Vince: Halálgyakorlatok

A precíz, szabatos és mély, áramlásszerű elemző verseket író erdélyi költőt, Fekete Vincét öt évvel ezelőtt láttuk vendégül Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban, ahol Szegő János beszélgetett vele, és a szerző a stúdióban Halálgyakorlatok című verscsokrának darabjait is felolvasta. Mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatják ennek Szövevényes erezet, Pára és Apálydagály című elemeit.

A verseket a hangsávok lejátszás gombjaira kattintva hallgathatják meg, lejjebb görgetve pedig szövegesen is elolvashatják azokat. (Amennyiben appon keresztül érik el oldalunkat, a lejátszók nem jelennek meg, ezért a versek meghallgatásához, kérjük, lépjenek át a klubradio.hu-ra.)

***

A versek eredeti, írott változata:

Halálgyakorlatok

Szövevényes erezet

Hová lett anyám emlékezete? Kiürítették
az összes szobákat, a konyhát, a kamrát.
Eltűntek addigi élete tárgyai. Ruhái a
szekrényekből, kamrájának kellékei, a
függönyök a szobákból, a bútorok, székek,
az asztalok. Kongó, üres helyiségek mindenfelé.
Csak a szagok, illatok maradtak meg, az anyagok
suhanása éjjel, a szájpadlás örömei, az ízek, a hallás,
ahogy zizeg az együtt ültetett körtefa a tornác előtt,
a szinte az egész látóterét betöltő szövevényes
erezet, ahogy tekintetével kiválaszt egy pontot,
és az ablakon át követi az ágak vonalát, az egész
labirintusrendszer, amit bejár a szemével, a padló
ismerős csikordulása, a reccsenés (hallod, apád!),
ahogy belép az ajtón, a szekrény szaga, a bejárati
vaskapu csattanása (jön valaki!), az érintés, a bőr
emlékezete, te vagy, fiam? A felszín alatt rég
elmerült gyermekkor, miként vízzel elárasztott
falu körvonalai, szétmálló falak, lépcsők, kövek,
téglák. Kitárt ajtajú, egymásba nyíló szobák és
dombok és rejtett mélyedések. Idomok, víz alatti
kérgek, amelyekkel a külvilág számára észlelhetetlen
frekvenciatartományokban kommunikál. Hang és
visszhang, tátongó falak és süket, hóttsüket tófenék.

*

Pára

Amikor a műtét után beléptem hozzá a kórterembe,
jobb oldalán fekve, összekuporodva találtam az
ágyon. Nem szuszogott, nem remegett. Odahajoltam
hozzá, kerestem a lélegzetét, mint gyermekkoromban,
a tükörrel, amikor halottat játszottunk unokatestvéremmel,
de nem találtam sem a száját, hisz kezével szorosan
eltakarta, sem a szemét, mindkettő le volt ragasztva.
Valami furcsa piros pizsamanadrág és pizsamafelső
volt rajta, feje beroskadva a párnába, és alig észlelhetően
egész testében vacogott. Teste, mintha minden keménységet
kiszűrtek volna belőle, rebbenő, kis piros halom.
Odabújtam hozzá, mint gyerekkoromban ő, egy ilyen,
vagy hasonló kórterem ágyán, és magamhoz vontam,
gyengéden szorítottam, hogy érezze, hogy itt vagyok,
ahogy ő ott volt akkor, negyven éve, nekem, ott, ahogy ő.

*

Apálydagály

Mintha valahonnan örvénylő léghuzat vágna be, felkavarja
az orra előtti levegőt, fölveti a fejét, megpróbálja átereszteni
az orrlyukain ezt a valahonnan, valamilyen nyílt térből becsapó
áramlást. Kúszik előre, egyenletesen előre, hátára folyik valami,
egyenletesen folyik, érzi, ahogy esnek rá azok a cseppek, érzi a
ritmust is, azt a belső ritmust, mintha lélegzés lenne… Megfeszíti
a mellizmait, és előrébb húzza magát, előre löki egy ismeretlen
erő is, segíti, segítséget nyújt, de tudja, érzi, ezt neki kell
megtennie, szinte csak a feje, a vállai mozdulnak a nyílt
térség felé, a teste, a lábai mozdulatlan követik a mozgást.
Előre figyel, hiszen oda, a másik oldalra kell eljutnia a jó
melegből, oda, arra a tápláló, élet- és életadó helyre, újra
megfeszíti mellizmait, majd az összes izmát, és velük együtt
az inakat is, és az egész testét, miközben karcolja, szívja,
vonja, húzza testét az az erő, apró, remegő csusszanásokkal
halad, nyaka hosszan előrefeszül, szemei kiguvadnak,
nyöszörög és vicsorog benne a hang, hernyók másznak
a testébe, fúrják, rágják, marják. Szemei kitágulnak,
koponyája összeroppan, kapálózna, de nem tud,
áramlik vissza izmaiba a kölcsön erő, a fény, az ég
felé fúrja orrát, most már mindenhonnan fény, fáj a
teste, folyamatosan és tompán, gyomrában sajog
az éhség, torkában perzsel a szomjúság, és fényt lát,
sértő fényt, és kezeket érez, és boldog sikoltást hall…

Aztán kinyitja szemét, néhány pillanatig fülel,
hogy nem álmából hozta-e magával ezeket a
fenyegető, ismeretlen eredetű, tompa puffanásokat,
mert közelebbről, egyre közelebbről érkeznek
a zajok, imbolyogva viszik, víz alá tartják, mérlegre
teszik, simogatják, becézgetik, karjára szalagot tesznek,
adatokat írnak, majd rongyokba, ruhákba csomagolják,
öltöztetik, babusgatják… És akkor elerednek
szépen, lassan a könnyei, saját sírására ébred…