Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem

Az elismert táncművész és koreográfus, Bodor Johanna az elmúlt évtized elején prózaírói vállalkozásba fogott, és Nem baj, majd megértem címmel jelentette meg önéletrajzi regényét nyolc évvel ezelőtt. Még ugyanabban az évben láttuk vendégül Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban is, amelyben részleteket olvasott föl belőle.

A mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgatható néhány regényrészletben érzékletes valóságleírással és jó stiláris készséggel számol be Ceauşescu romániai diktatúrájában töltött fiatalkori éveiről, amikor a szülei már Budapesten éltek, ő azonban még Bukarestben maradt és folytatta balettművészeti tanulmányait. A fűtés vagy a világítás hiánya miatti fagyoskodásról vagy a sötétben megtartott órákról éppúgy olvashatunk benne, mint a szerző édesapjának, a Diurnus néven publikáló és annak idején rendkívül híres Bodor Pál születésnapi ünnepléséről a román fővárosban, amelyen azonban csupán a barátai vettek részt, ő maga már telefonon jelentkezett be Magyarországról.

A részleteket a hangsávok melletti lejátszás gombokra kattintva lehet meghallgatni.

A regényrészletek eredeti, írott változata:

Hajnali balettóra

 

Az utolsó évben lázasan, kétségbeesetten, remegve készültünk az érettségire. Emlékezetes volt 1984 februárja, amikor az egyik próbavezető balettmesterünk, operaházi szólista, közölte velünk, hogy lesz kéthétnyi idő, amikor csak nagy áldozatvállalás mellett lehetséges együtt dolgoznunk. A képlet a következő volt: a balerina mesternő elfoglaltsága miatt, a hivatalos próbaidőben lehetetlen lett volna próbálni. Mint kiderült, az egyetlen lehetséges időpont a hajnali ötórai kezdés volt. Megkérdezte tőlünk, hogy ezt az illegális és embertelen időpontot vállaljuk-e, és ha igen, képesek leszünk-e titokban tartani és nagyon komolyan dolgozni. Vállaltuk. A nő lefizette az éjszakai portást, aki beengedett minket hajnali háromnegyed ötkor az Operába. Sötét volt, ám az akkori törvények szerint nem volt szabad felkapcsolni a villanyt semmilyen közintézményben. Tél volt, magas hó lepte el a koszos utcákat. Fűtés köztudottan nem volt. Mi becammogtunk a hideg épületbe.

Levettük a civil ruhákat, amely alatt a balett dressz és a melegítő ruha lakozott. Beléptünk a vaksötét balett terembe. Irina a korrepetitor, a 70 éves volt balerina, kis zseblámpáját a zongora fedelének támasztva levágott ujjú kesztyűben kezdett el játszani. Mi sállal a nyakunkon, sapkával a fejünkön, kesztyűvel a kezünkön álltunk neki a balett órának. Különös élmény volt a sötét teremben dolgozni. A neon-szomorú utcai gyenge fények beszűrődtek az ablakon, talán még a hold is világított. Bár ezt lehet, hogy csak képzelem. A hajnali derengésben, átmelegedve a saját munkánktól, levettünk egy réteg melegítő ruhát.

A mesternő zseblámpájának apró sárga fénye volt a koncentrációnk fókuszpontja. Ebbe a sötétséggel csatázó gyenge fénybe kapaszkodtunk. Amikor túl voltunk a bemelegítő nehéz gyakorlatokon, akkor kezdtük el a repertoárszámok kidolgozását. Nagyjából háromnegyed hatkor került erre sor, és dolgoztunk további két órát. Akkor lóhalálában elrohantunk az Operából a Balettintézetbe. Itt úgy tettünk, mintha akkor kezdtük volna a napot.

A levél

Miután kipakoltam a táskából, kényelmesen elhelyezkedtem és kibontottam a borítékot. Pénz volt benne és egy hosszú levél. Elkezdtem olvasni. A levél oldalankét omlott ki kezemből. Testemet nehéznek éreztem, szívem hevesen dobogott, szerettem volna ott helyben meghalni.

Túl kicsi voltam ahhoz, hogy megértsem, miért kell ennyire kegyetlenül bánni az életünkkel. Ledermedtem, miközben a lelkem futásnak eredt, árkon-bokron át. Zúgtam az emlékeim között, a hegyi vízcsobogást hallottam, Anya nevetését, az imádott tenger moraját. Éreztem a számban anyai Nagymamám zserbója ízét, kezemben a hegyi tisztáson összeszedett vadvirágok csokrát, a kolozsvári templom csöndjét.

Mindenhonnan összeszedtem annak bizonyítékát, hogy van boldogság, hogy jó élni. Éreztem testemen szüleim ölelését, a számba tett hőmérő idegesítő állagát, Anya tojásos-tejes-cukros koktéljának gyógyító illatát, láttam kutyám hálás tekintetét, miután vajúdás után, megsimogattam izzadt hátát. Láttam a kutyakölykök tétovaságát, a bátyám meghatottságát. Láttam édesapám győzedelmes mosolyát, amikor egyik Karácsonyunk alakalmával, egy egész doboz banánnal állított be, éreztem a rumos szilvalekvár ízét. És most ott ültem egyedül a kanapén, egy hideg lakásban, néztem Édesapám íróasztalát, ahol nem kattogott az Erika írógép. Láttam az előszoba kockás kövén, Édesanyám papucsát, amivel nem kopogott a szépen lerakott parkettán. Zokogva téptem darabokra a levelet, és gondosan elégettem minden kis fecnit. A betűk beleolvadtak a feketeségbe, a hamukupac olyan volt, mint egy valóra vált kegyetlen jóslat.

Mindig van megoldás…

Emlékszem, egyszer rettenetesen megfáztam, nem volt otthon gyógyszerem, egyáltalán nem volt pénzem, és nem volt kedvem újra pénzért kuncsorogni. Forró teát szerettem volna inni. A gázt elzárták. A vízforralóm elromlott. Kimentem a konyhába, és azon gondolkodtam, hogy tüzet rakok a konyhakövön, és akkor jutott eszembe, hogy van még egy utolsó lehetőségem.

Kihúztam a konyhaasztal fiókját. Megfordítottam az orosz vasalót, nyelét bedugtam az asztallap alá és a fiók segítségével odaszorítottam a vasalót a konyhaasztalhoz. A nyél belülről tapadt hozzá az asztal lapjához, a fiók szorításában e kitűnő konstrukció nem billegett. Bekapcsoltam és maximális hőfokra állítottam. Csapvizet töltöttem egy kis alumínium edénybe és ráraktam a vasaló forró platniára. A kis edényt letakartam egy kistányérral, és vártam.

A terv bevált, lett forró vizem és boldogan kortyolgathattam kínai teámat. Ezt a módszert később alkalmaztam csészényi Maggi-leveskocka esetében is. Győztem. Imádtam, ha kijátszhattam a rendszert és a nyomort.

Megfagyott balettdressz

A tél újra harapdálta hétköznapjainkat. Az egyik hideg, szürke téli reggelen, le akartam venni a balett dresszemet a fürdőszobai szárítóról. Sajnos megfagyott. Leemeltem a dermedt ruhadarabot, hozzácsaptam a kád széléhez. Kis hideg vízcseppek kapaszkodtak libabőrös testemre. A dressz már nem volt merev, de nedves igen. Hidegen lógott kezemben a könnyű műszálas ruhadarab. Rájöttem, hogy csak akkor szárad meg, ha felveszem. Attól a naptól kezdve minden reggel otthon vettem fel a nedves balett ruhámat, testem melegétől elpárolgott a nedvessége. Ha megszáradtunk, felhúztam a nadrágomat és pulóveremet. A színházi öltözőben csak lehámoztam magamról a civil ruhakérget, lecseréltem melegítőre, és így tiszta balett dresszben vettem részt a napi operettszínházi balettórán.

Apa születésnapja, nélküle

Vészesen közeledett Édesapám születésnapja. Július 28-ra meghívtam Apa barátait egy délutáni koccintásra és megkértem a szüleimet, hogy az adott időpontban hívjanak fel.

Aznapra a színházból olyan bajuszt és szakállt szereztem amilyen Apának volt, felvettem fehér ingét, az öltönyét, nyakkendőt kötöttem, lyukat faragtam az egyik övbe, felhúztam férfi zoknit és az orránál kitömött cipőjét. Felragasztottam a szakállt és a bajuszt, feltekertem hosszú fekete hajamat és Édesapa kalapját a fejemre nyomtam. Apa voltam! Klasszikus zenét raktam fel a lemezjátszóra, elégedetten körülnéztem a délutáni partira előkészített asztalra, és kacagva vártam a vendégeket. Csak arra kellett figyelnem, hogy ne nevessem el magam, amikor ajtót nyitok a vendégeknek. Erre a bulira Letitiát és Júliát is meghívtam. A barátnőim sugároztak a boldogságtól és a büszkeségtől. Őket is sikerült meglepnem! Minden vendéget megijesztettem ezzel a jelmezzel, de utána hatalmas kacagás oldotta fel rémületüket. Apa felhívott telefonon, és beszélhetett a barátaival. Bár páran elpityeredtek, nagyon boldogok voltunk. A parti jól sikerült. Hát kinek lett volna ilyen születésnapi bulija, ha a politika nem tiporta volna szét életünket?

(Kiemelt kép: Stekovics Gáspár / Wikipedia)