Anno Budapest: Futball vb-k

A magyar szurkoló most is azzal a kettős érzéssel ül le: büszkeség, hogy valaha a világ legjobbjai voltunk, és gyanú, hogy ezt rajtunk kívül senki sem tartja számon. Pedig 1938-ban már döntőt játszottunk, igaz, az olaszoktól kikaptunk — a legenda szerint a kapusunk azzal vigasztalódott, hogy legalább tizenegy ember életét megmentette, utalva a Rómából érkező „győzni vagy meghalni" üzenetre. Aztán jött 1954, a nemzeti gyásznap: az Aranycsapat négy évig veretlen volt, a csoportban nyolc gólt rúgott a németeknek, hogy a döntőben pont tőlük kapjon ki 3-2-re, Puskás lesért megtagadott góljával együtt. Azóta is gyanakvással nézzük a partjelzőket.

A csípőbb tanulság viszont az, hogy nálunk még a rekord is melankóliába fordul: 1982-ben 10-1-re vertük El Salvadort — a vébék történetének máig egyik legnagyobb gólkülönbsége —, és utána szépen ki is estünk a csoportból. Tíz gólt rúgni és hazamenni: ennél magyarabb dolgot nehéz elképzelni. 1986 óta pedig, amikor a szovjetektől 6-0-t kaptunk a nyitányon Irapuatoban, már csak a tévé túloldaláról nézünk be a tornára (ha nem dobtuk ki akkor örökre az ablakon) — legutóbb a 96. percben kapott ír góllal csúsztunk le még a pótselejtezőről is. Úgyhogy idén is azt csináljuk, amihez a legjobban értünk: szurkolunk valaki másnak, és közben halkan megjegyezzük: „na, ezt az Aranycsapat bezzeg betette volna".

Arra kértük Önöket, meséljenek foci vb-s emlékeikről: melyik volt a valaha volt legjobb csapat/játékos; ki volt az abszolút kedvenc; melyik meccs jelentette a csúcsot; melyik volt a legemlékezetesebb és a többi.