Fészbukta - 2017.10.23
A világhálón ma már megszámlálhatatlanul sok és sokféle tartalom elérhető. Kezdetben éppen ez volt a baj ezzel a nettel, hogy miként védhetők meg például a gyerekek a pornográf vagy agresszív tartalmaktól. Lényegében sehogy, vannak ugyan blokkoló programok, de nem ezek, inkább a tömegfogyasztásban mindig spontán kialakuló önszabályzás oldja meg ezt a kérdést. Sőt, az internet és az itt kiépített közösségi médiavilág egyszerre maga teremti meg a veszélyt, de a veszélyes ügyek elleni harc lehetőségét is.
Mire gondolok? A legújabb botrányra, azokra a nőkre, akik sokszor évtizedes hallgatás után most leírják, milyen bántásokat, zaklatásokat kellett átélniük különféle helyzetekben. Kétségtelen, hogy Sárosdi Lilla színésznő fiatalkori emléke volt a legsokkolóbb, nem idézem, tényleg bennszorul a levegő az eset olvastán, mit élhetett át egy 18 éves, színészi pályára készülő lány, amikor az országos hírű rendező, maga az isten magasodott fölé abban az autóban és úgy, ahogy azt Lilla leírta. Sokan tették fel a kérdést a Facebook-on is, hogy miért várt eddig, és miért várt a többi sértett is. Miért volt, hogy évekig vagy teljesen elhallgatta vagy csak egy-két baráttal osztotta meg ezt? Mi volt most, ami ezt az elfojtást feloldotta?

Az egyik magyarázat maga a közösségi média. Ugyan hol jelenhetett volna meg panaszával a sértett nő 20-25 évvel ezelőtt? Legfeljebb a rendőrségen, egy kihallgató szobában és a saját családi körében. Ki védte meg azt, aki egy ilyen abúzus áldozatává vált? Persze, voltak segítők korábban is, pszichológusok, barátok esetleg. Bár rendre azt tapasztalták az áldozatok, hogy a környezetükben egyre többen sandán néznek rájuk, a kollektív bíráskodás szépen, csenden, csupán tekintetekkel, elhatárolódó gesztusokkal jelezte, az áldozat magának köszönheti a sorsát.

A sajtó abban az időben zárt volt ezek előtt, legfeljebb egy-egy bűnügyi tudósítás nyomán született cikk jelent meg az ilyenekről. Ez a világ nyílt ki mára az internet és a közösségi média létrejöttével, ahol nem szerkesztőségi szűrőkön kell átverekednie magát egy hírnek, hogy nyilvánosságot kapjon. Ezért kezdenek mostanában vallani, titkokat, sérelmeket posztolni sokan, mert ebben a közegben azonnal bejelölik magukat a támogatók és az ellenségek egyaránt, de ez mindegy. Nincs már egyedül, és már nem érzi magát a korábbiakhoz hasonlóan védtelennek, mert azonnal megkezdődik a párbeszéd, kialakul a közösségi diskurzus és lám, azonnal be is jut a téma az úgynevezett országos sajtóba is. Innentől egyenrangú félként tűnhet fel a sértett és az elkövető. Utóbbit nem védi már a hatalmi és más érdekhálók sora, nem is menekülhet.
Ezek a zaklatási történetek sebeket tépnek fel, újabb drámai fordulatokkal járnak.

Az egyik fél feloldódik régi szorongásából, hogy végre kiadhatta magából ezt a szörnyű emléket, a másik fél pedig bukik, lemond, elrejtőzik, szóval vezekel.  Persze sokan támadják a most kibeszélőket, hogy sárdobálás az egész, ennyi idő után jogi elégtétel amúgy sem vehető, akkor csak arra való az egész, hogy  ilyen-olyan népi ítélkezéssel   bélyegezzék meg az érintetteket. Nincs igazuk, mert eddig is ez volt, csak éppen a bélyeg az elhallgatás miatt magán a sértetten volt, most legalább az elkövető is viselni fogja. Jó megoldás persze nincs, de kicsit könnyebb ez a teher, ha többen viszik.