Cserna-Szabó András: A sün

A Klubrádió honlapján a költészet napjától a karanténidőszak legvégéig minden nap közzétettünk egy felolvasást a Belső közlés felvételei közül, a múlt hónaptól kezdve pedig hetente egyszer, hétvégenként teszünk elérhetővé egy hanganyagként is meghallgatható szöveget szerzőjük vagy egy-egy kiváló színész előadásában. A mai írás szerzője, az első kötetével a kilencvenes évek végén jelentkező Cserna-Szabó András, mondhatni, fenegyerek egy olyan korban, amikor már nincsenek fenegyerekek: afféle mementó, mint például Krúdy Gyula volt, akivel kulináris vonzalma is összeköti. Cserna-Szabó írói munkássága mellett több folyóiratot is szerkesztett, legutóbb 2018-tól a Hévíz című irodalmi lap főszerkesztője. Mától az ő novelláját, a jövő hétvégétől kezdve pedig Visky András költő Szabad betekintés című versét hallgathaták majd meg a Klubrádió honlapján.

A sün című, mostantól honlapunkon is meghallgatható tárcanovellája talán a Belső közlés című műsorunk egyik legjobban sikerült, legérzékenyebb felolvasása, melyet a szerző először négy és fél évvel ezelőtt szólaltatott meg saját hangján  a műsorban. A történetben a magányosan élő férfit bűvöletbe ejti a kertjében minden éjszaka ugyanabban az időpontban áthaladó sündisznó. Ezen keresztül ugyanakkor az író egy átlagos magyar család életének látszólag súlytalan és közben egyszerre nyomasztó légkörét, valamint egy ilyen légkörben eltöltött élet transzcendenciával való találkozásának ígéretét rajzolja meg vesébe hatolóan.

A tárcanovella a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg. A tárcanovella eredeti írott változata:

Cserna-Szabó András: A sün

C. évtizedeken keresztül nyugodtan ült esténként a kocsmában, nem sietett sehová. Fiatalon házasodott és fiatalon vált el, a gyerekkel minden B-hét szombatját és vasárnapját töltötte, tehát az egész A-hétje és a B-hét hétköznapjai is mind szabadok voltak. Nem várta otthon senki, és nem is kellett korán munkába indulnia – nem volt hová sietnie. A vállalat, ahol dolgozott – és ami szerencsésen átvészelte a rendszerváltást –, megbecsülte a munkáját, és nem várta el tőle, hogy korán reggel érkezzen. Tízre járt dolgozni, de akár hétig-nyolcig is maradt, addig, míg végzett az összes feladattal. Munkaidejét számok között, egy monitor előtt töltötte, aztán átbiciklizett a kocsmába, ott evett egy babgulyást (mindig babgulyást), és utána – néha már közben – elkezdett inni. Télen bort, nyáron sört. A kocsmába jóideje nagyjából ugyanazok az emberek jártak, ha nem is voltak barátok, de az évek alatt megszokták egymást – „összecsiszolódtak”. „Mint egy nagy család” – nézett végig rajtuk büszkén a pincér, aki már huszonegy éve dolgozott a kocsmában. Lehetett volna rexezni, gépezni vagy kártyázni is, de ő csak a meccsnézésben vett részt. Ritkán szólt, de beszéltek helyette is, jólesett neki a hallgatás. Tizennégy estéből tizenkettőt a kocsmában töltött, általában éjfélig maradt, aztán hazabiciklizett. Nem lakott messze, ha a járdán ment, négy perc alatt hazaért, ha szabályosan közlekedett, hat perc alatt. Hetente csak egyszer rúgott be, A-héten pénteken, B-héten csütörtökön, mert B-héten a gyerek péntek este jött és vasárnap délután ment. Aztán a gyerek felnőtt, elköltözött Svédországba, ezután csak minden második karácsonykor látta. B-karácsonynak hívta azokat a karácsonyokat, mikor a gyerek hazajött Lidköpingből. Minden B-évben már novemberben szólt a kocsmában, hogy rendel öt adag halászlevet karácsonyra – elvitelre. A halászlevet nem szerette annyira, mint a babgulyást, de kétévente két napig elviselte, a gyerek pedig szerette. „Idáig vagyok a lazaccal” – vigyorgott a gyerek minden B-karácsonykor, mikor a sűrű, tiszai halászlevet kanalazta. A gyereknek két nője volt Svédországban, egy felesége (akit ő nem ismert, mert a gyerek soha nem hozta magával) és egy szeretője (C. őt sem ismerte). A gyerek úgy hívta őket: „a svéd” és „a lengyel”. Ő csak úgy hívta őket: „A-nő” és „B-nő”. A gyereknek nem volt gyereke, pedig már majdnem negyvenéves volt.

C. általában nem feküdt le rögtön, amikor hazaérkezett a kocsmából. Egy sátortetős, háromszobás házban lakott, amilyenből több ezret húztak fel vidéken a hatvanas években. A ház ajtajától nyolcméteres, keskeny út vezetett a kerítéskapuig. A kis járda (melyet két oldalról virágok díszítettek) közepére egy hokedlit helyezett, erre ült le, miután hazaért a kocsmából. Nézte a kertet, az eget, és elszívott még egy utolsó cigarettát. A válás óta minden éjszaka ezt csinálta, kivéve, ha B-hét hétvégéje vagy B-karácsony, illetve berúgós napja volt. Azt hitte, nem érheti már meglepetés. Ismerte a kertet, ismerte az eget, azt hitte, nem tud már meglepődni. De ez nem volt igaz. Egy ilyen utolsó cigis, kertnéző-égnéző üldögélés közben a kis, udvari járdán keresztülhaladt egy sün. Nem nézett se jobbra, se balra, csak komótosan keresztülhaladt. C. a bal csuklójára nézett: 00:12-t mutatott a kvarcórája. Másnap megint ott ült a hokedlin, a sün pedig menetrendszerűen érkezett: 00:12-kor. Ekkortól megváltozott C. élete. Nyugtalanul aludt, ábrándozva dolgozott, étvágytalanul kanalazta a babgulyást, úgy nézte a meccset, mintha ott sem lenne – mindvégig az járt a fejében: csak le ne késse a sünt! Hová mész? Ma van a bebaszós napod – mondta pénteken a pincér, de ő már 11-kor hazaindult. Úgy érezte, kell egy kis időt adnia magának az elmélyedésre, mielőtt jön a sün. Már fél 12-kor kiült a hokedlire, és várta a sünt. Jóleső bizsergés járta át várakozás közben, és boldogság töltötte el, mikor megjött a sün. Egyre hamarabb járt haza a kocsmából, egyre több időt töltött a hokedlin, egyre jobban és hosszabban várta a sünt, aki mindig 00:12-kor érkezett, és komótosan (mindig négy-öt másodperc alatt, lemérte) vágott át a járdán. A következő év B-év volt, C. már alig járt a kocsmába, és a munkahelyén is fontolgatták nyugdíjazását. A B-karácsonyra a gyerek hazahozta „a lengyelt”. A halászlé után (ezúttal hét adagot rendelt) a gyerek azt mondta, elválik „a svédtől”, elveszi „a lengyelt”. C. bólintott, és még két hokedlit készített a járdára. Mutatok valamit, mondta, és már fél 12-kor ott ültek. A sün pontosan érkezett, az égen vakítóan ragyogtak a csillagok. Mindig 00:12-kor jön, minden éjjel – mondta C. földöntúli boldogsággal. A gyerek értetlenül nézett az apjára, de azért lefordította a mondatot svédre, hogy „a lengyel” is értse. „A lengyel” elfintorodott, majd kényszeredetten mosolygott (ahogy a bolondokra szokás). Kínos csönd lett. A gyerek a csöndet azzal törte meg, hogy megkérdezte, van-e még a halászléből. Volt. C. az ünnepek után küldött egy sms-t Lidköpingbe, többet ne jöjjenek.