A svájci Tarzan története

Bruno Manser Svájcban született, normális gyerekkora volt, kivéve néhány különcségét, például azt, hogy levelekből és ágakból készített magának fekhelyet az erkélyen, és a meleg ágy helyett ott töltötte az éjszakát. Középiskola után visszautasította a kötelező katonai szolgálatot, amiért 4 hónap börtönre ítélték. Ezután kivonult az Alpok hegyeibe, ahol pásztorkodásból élt, megtanult sajtot készíteni, gondozta az állatokat, és az erdőt járta. Tíz év után úgy döntött, hogy még közelebb szeretne kerülni a természethez. Ekkor olvasott a penan népcsoportról, akik Borneóban élnek a dzsungelben teljesen ősi körülmények között. Bruno Manser elutazott Borneóra, némi felszereléssel bement a dzsungelbe, és addig járkált, amíg össze nem futott a penanokkal. A penan törzs befogadta, Manser pedig teljesen felvette az életmódjukat: mezítláb járt, megtanulta fölismerni az ehető vagy gyógyító növényeket, megtanulta a bennszülöttek nyelvét.

Nem is lett volna semmi probléma, ha a malajziai kormány és a fakitermelés nem forgatja fel fenekestül a nomád törzsek életét. Ahogy a penanok és az őserdő élete veszélybe került, Manser természetvédő aktivistaként próbálta minden energiájával megvédeni őket. Sajnos nem sikerrel. Hat év után tért vissza Svájcba, ahol a penan törzs szószólójává vált, és próbálta elérni, hogy ne irtsák ki az esőerdőket, ahol barátai élnek. Bár sok látványos tiltakozó akciót valósított meg, politikailag nem sok eredményt ért el Európában sem. De legalább a nagyközönség is megismerhette a borneói nomád törzseket, és az esőerdő veszélyeztetettségét. 2000-ben tért vissza Borneóra, utoljára május 25-én látták. A keresésére indított expedíciók során megtalálták a nyomait és az utolsó táborhelyét, de ott a nyomok hirtelen véget értek. Sem Manser holtteste, sem felszerelése nem került elő azóta sem. Egyesek szerint börtönbe zárták, mások szerint megölték a faipari cégek emberei. Az is lehet, hogy balesetet szenvedett, vagy öngyilkos lett. Azóta sajnos az erdők nagy részét kivágták, és a penan törzsből még kb. 20 ember él a dzsungelben, azaz lényegében ez az ősi kultúra kihalásra van ítélve.

Ha Mansert valóban meggyilkolták, az sajnos nem egyedi eset. Minden évben 150-200 környezetvédelmi aktivistát gyilkolnak meg azért, mert védik a környezet. Jellemzően a trópusi országokban, az esőerdő védelmi tevékenységhez kötődik. Sok országban már egyre érzékenyebbek arra, hogy a fejlődő országokban történő beruházások ne kapcsolódjanak emberi jogi sérelmekhez és környezetpusztításhoz, így reméljük, hogy lassan elérünk oda, hogy a szegényebb országokban se kelljen rettegni attól, hogy az aktivisták elvesztik az életüket. A természetvédelemben a pesszimizmusnak nincs értelme, mindig optimistának kell lennünk. Vannak részeredmények és kedvező jelek, ha folytatjuk a munkát, sikert érhetünk el.

A műsor második felében arról beszélgettünk, hogyan történik az eltűnt személyek felkutatása magánnyomozói eszközökkel? Mihez férnek hozzá? Valóban olyan izgalmas az életük, mint a filmekben? Nem egészen, hiszen szinte alig férnek hozzá a magánnyomozók a különböző adatokhoz és nyilvántartásokhoz, ahogy az utcai kamerák felvételeihez sem, illetve cellainfomrációkhoz sem. Az Egyesült Államokban viszont tényleg sokkal több a jogkörük, viszont nálunk, illetve egész Európában marad a hagyományos terepmunka. A teljes beszélgetésből az is kiderül, megtagadhatja-e a keresett személy, hogy a magánnyomozó a megtalálása után átadja a tartózkodási helyét a megbízónak, valamint azt is, hogy melyek az eltűnések leggyakoribb okai?